Piócagyűjtő, mumifikáló, előkóstoló – a történelem hét legrosszabb foglalkozása

Szerző: | 2021.01.14., 20:03 | Színes

Kép forrása: mult-kor.hu

Bár manapság az emberek túlnyomó többsége nem elégedett a munkájával, legtöbbünk valószínűleg jóval szerencsésebbnek vallhatja magát az alábbi összeállításban szereplőknél.

Térdig a vizeletben

„Nézze, milyen ragyogóan fehér lett ez az ing!” „Szép, szép, de nekem pirosan jobban tetszett…” – hangzik az örök érvényű vicc. Effajta malőr az ókorban azonban súlyos következményekkel járt volna a római mosodások, azaz a fullók számára.

Mivel akkoriban egy ruha jóval többet ért, mint manapság, egy rossz ruhanemű visszajuttatása, netán tönkretétele büntetést vont maga után. Ugyanakkor egy ruhadarab értéke minden mosás során csökkent, Heliogabalus császár például nem hogy felvenni, még megérinteni sem volt hajlandó egy kimosott ruhát.

Ha a büntetőjogi szankciók és az unalmas tevékenység önmagában még nem lenne elég, az ókori Rómában emellett még az undorító jelzőt is hozzácsaphatjuk a mosás veszélyeihez.

A ruhatisztítás művészete alapvetően három folyamatból állt: a szappanozás során a szennyest kisebb kádakba helyezték, ezekben különféle lúgos vegyi anyagokkal telített víz, valamint meleg vizelet volt. Az ókori Róma „mosóporát”, a vizeletet – amelynek ammóniatartalma segített a tisztításban – a boltok, valamint a nyilvános vizeldék előtt elhelyezett edényekben gyűjtötték össze.

Az egyébként kifejezett társadalmi megbecsülésnek örvendő mosodás ezekben a kádakban foglalt helyet, és a lábával taposta az összekoszolódott ruhaneműt. Később kézzel sikálta, majd kicsavarta.

Ezután következett a hosszas öblítés, amely olyan, édesvízzel telt medencékben történt, amelyek gyakran közvetetten kapcsolódtak a városi vízellátáshoz. A tipikus öblítőfolyamat során három vagy négy, kifejezetten modernnek számító medencét használtak: az egyik oldalukon befolyt a tiszta víz, a másikon pedig kicsurgott.

Az utolsó fázisban a vizelettől már megtisztított ruhákat bogáncstüskékkel kefélték ki, olykor kénnel is kezelték, a végén pedig egyfajta csavaros présgépbe húzták, ezzel helyettesítve a vasalást.

Pálcás fiú

„A kutyát üsd, mielőtt az oroszlánra emelnéd a kezed” – tartja egy ősi, bölcs közmondás. Ezt az elvet alkalmazhatták a középkorban, illetve a kora újkorban a királyi sarjak nevelői. A trónörökös sokszor nem volt elszeparálva, gyakran más hasonló korú gyermekek között nevelkedett. Csínytevés esetén meglepő módszereket használtak az ifjak megrendszabályozására.

A királyi sarjat nem legyinthette meg a nevelő, így kénytelen volt a pszichológia eszközéhez nyúlni. Kineveztek egy pálcás fiút (whipping boy), aki jelentősen rosszabbul járt királyi társánál. Bármelyikük lelkén száradt a csínytevés, a büntetésül kiszabott bot- vagy korbácsütést a pálcás fiú szenvedte el.

Ennek lélektana roppant egyszerű és egyértelmű volt: mivel a gyermekek között erős kötelék alakult ki, a trónörökös azért fogta vissza magát, nehogy fájdalmat okozzon ezzel társának.

IV. Konrád német királynak a krónikák szerint például 12 ilyen helyettesítője volt éppen azért, „hogy Konrád nagy figyelmet szenteljen arra, hogy elkerülje a helytelen tetteket, pusztán csak szánalomból is” – állítja az 1300 körül íródott Le Cento Novelle Antiche. Egy másik forrás azt örökítette meg, hogy a mindössze 12 éves IV. Edvárd angol király száját valamikor 1547-ben káromkodás hagyta el, így a jelenlétében náspángolták el egyik barátját azért, hogy figyelmeztessék, ő is hasonló büntetést érdemelne.

A XV. Lajosként trónra került francia király gyermekkori nevelőnője a leendő uralkodó legkedvesebb játszópajtását, egy suszter fiát alkalmazta pálcás fiúként. E módszer azonban Lajosnál nem annyira vált be, és ezt követően sem lehetett rávenni, hogy tanuljon.

Néhány kutató meg van győződve arról, hogy a XVI–XVIII. században mindez bevett gyakorlat volt – ennek ellenére meglepően csekély számú bizonyítékot ismerünk az intézmény létezésére. Sokan csupán legendának tartják, aminek az lehet az alapja, hogy a kékvérű nebulókat valóban kevesebbszer fenyítették meg.

Vannak, akik úgy vélik, mindez csak a trónörökös esetén volt alkalmazva, hogy ezzel is védjék isteni jogait. A testvéreit ugyanis nevelési célból bármikor meg lehetett verni. Erasmus az 1516-os, Egy keresztény herceg nevelése című munkájában kifejti, hogy szerinte helytelen egy herceget fizikai büntetés alá vonni, ugyanakkor pálcás fiúról szót sem ejt.

A főszékletőr

Ez az 1452-ből fennmaradt versike az angol királyi mellékhelyiségért felelős szolgák tennivalóit tartalmazta. Kezdetben alacsony presztízsű feladatkörről lehetett szó, amelynek lényege, hogy az uralkodó kényelme a szobavécén történő trónolás közben se szenvedjen hiányt.

A Tudor-korszaktól, elsősorban VIII. Henrik uralkodása idejétől azonban a főszékletőr egyre fontosabb méltóságnak számított. Hiszen míg a király a vécén ült, az is a feladata volt, hogy szóval tartsa az uralkodót, meghallgassa annak titkait, sőt, minden bizonnyal még arra is lehetősége nyílt, hogy ő is megossza vele saját személyes vagy éppen politikai problémáit.

Előkóstoló

Az uralkodók, kiskirályok és más hatalmasságok körében évezredek óta komoly hagyománya van a paranoiának. Ennek egyik pregnáns megnyilvánulása volt, hogy a megmérgezés elkerülése érdekében meglehetősen gyakran alkalmaztak előkóstolókat.

E tisztség betöltői ugyancsak folyamatos halálfélelemben éltek, hisz mindennapos veszélyként leselkedett rájuk az „utolsó falat”. Az üldözési mánia Adolf Hitleren például annyira elhatalmasodott – tegyük hozzá, nem teljesen alaptalanul –, hogy az étkezések alkalmával tizenöt fiatal lány segítségével játszotta a kegyetlen gasztronómiai orosz rulettet.

A szerencsétlen lányokról – akik nem önszántukból, de életük kockáztatásával védték a Führert – pontosan tudható, hogy az ételek kóstolásakor szinte minden reggeli, ebéd és vacsora során a rettegéstől fakadtak sírva, nagyjából egy óra elteltével pedig az aznapi túlélés örömétől zokogtak.

A hét évvel ezelőtt elhunyt Margot Wölk 2013-ban állt a nyilvánosság elé, hogy 14 társával egyetemben ő volt Hitler előkóstolója. Az ételkóstolásra a helyi iskola épületében fegyveres SS-tisztek kíséretében került sor, s a hölgynek mindennap jelentést kellett tennie elöljáróinak feladatáról.

A piócagyűjtő

Noha az orvosi pióca emberi szervezetre gyakorolt jótékony hatása több ezer év óta ismert, ezt a XXI. század embere már szinte elfelejtette a különféle tabletták bűvöletében.

Pedig az undorító kis vérszívó hirudin nevű hatóanyagának köszönhetően meglepően sok mindenre jó ma is: erősíti például az immunrendszert, feloldja a vérrögöket, megszünteti a trombózist, serkenti a vérkeringést, megoldást nyújt a vérnyomás problémáira, a feszültségoldó képessége mellett pedig még ránctalanító hatása is van.

A vonagló gyűrűsférgek a XIX. századig az orvostudomány alapeszközei voltak, „befogásuk” azonban elég kellemetlen munka volt. A piócagyűjtők többségét kitevő nők naponta órákon át gázoltak a piócákkal teli mocsarakban, hogy összeszedjék a vérszívókat.

Gyakran úgy gyűjtöttek, hogy idősebb lovakat vezettek a mocsarakba, mert a piócák náluk gyorsan megtalálták a szaftos falatokat. Számos asszony – ló híján – a saját lábát használta csaliként. Aztán megvárta, amíg a vérszívók jóllakva leváltak a testükről.

Eközben, persze, számtalan alkalommal ők maguk is komoly vérveszteséget szenvedtek, hiszen egy orvosi pióca átlagosan 10-15 milliliter vért csapol le áldozatától, ami bőséges „betakarításkor” már tetemes mennyiséget jelentett. Nem számított ritkaságnak az sem, hogy az egyébként eléggé alulfizetett gyűjtők a lápos területeken különféle fertőzéseket szedtek össze.

A XIX. század első felében még hatalmas kereslet volt Európában az orvosi piócákra, Amerika például évente közel 30 milliót importált Németországból. Az 1850-es évekre azonban a gyűjtőláznak köszönhetően drasztikusan megfogyatkozott a számuk.

Az Amerikában már orvosi segédeszközként nyilvántartott vérszívó gyógyászati és szépészeti célú alkalmazása viszont ma reneszánszát éli.

Egyiptomi mumifikálók

„Először is az agy egy részét görbe vassal kiszedik az orron át, más részét pedig beleöntött szerekkel irtják ki. Aztán éles etiópiai kővel felvágják a lágyékot, s eltávolítják az összes belet.

A test alsó részét kiöblítik pálmaborral, majd összetört füstölőszerekkel újra kitisztítják, megtöltik összetört és tiszta mirhával, kasziával és mindenféle füstölőszerrel – csak éppen tömjénnel nem –, s végül bevarrják. Ezután a testet bedörzsölik salétrommal, és hetven napra elrejtik” – írta le részletesen Hérodotosz az egyik legdrágább mumifikálási eljárást.

A (helyenként azért elég pontatlanul fogalmazó) görög történetíró Kr. e. 445 körül indult Egyiptomba, ahol saját szemével győződhetett meg a mumifikálók munkájáról, amely valljuk be, nem tartozik az álommeló kategóriájába.

Ráadásul a leírt szörnyűségeknek ezzel még nem volt vége, 70 nap elteltével ugyanis a balzsamozóknak a holttestet le kellett mosniuk, majd vászonnal körbetekerniük, és enyvvel vagy gumival bekenniük.

A feltámasztó

A kora újkorban anatómiát tanuló diákok, köztük a modern anatómia atyjaként számon tartott Vesalius egyik kedvelt foglalatossága volt a holttestek sírokból való kiemelése. Az 1800-as években viszont már külön embereknek, feltámasztóknak nevezett férfiaknak fizettek azért, hogy „friss” tetemeket szállítsanak az orvosjelölteknek.

E munka viszonylag jól jövedelmezett, egy fogsor például egy fontot (mai áron mintegy 18-20 ezer forintot) ért. A feltámasztók egy idő után speciális célszerszámokkal és meglepő ügyességgel dolgoztak.

Nagy-Britanniában az 1832-es törvény előtt az anatómiai intézmények legálisan csak a kivégzett bűnözők holttesteihez juthattak hozzá. Mivel évente átlagosan csupán 55 maradvány állt a rendelkezésükre, s legalább félezerre lett volna szükségük, megoldást kellett keresniük.

A holttestek eltulajdonításáért akkoriban csupán pénzbüntetést vagy néhány napos szabadságvesztést lehetett kapni, kivégzés vagy deportálás nem járt érte. Sőt, a hatóságok mindezt egyfajta szükséges rossznak tekintették, és gyakran szemet hunytak a vétség fölött.

A XIX. század elejére annyira elterjedtté vált a holttestlopás, hogy egy-egy rokon vagy ismerős sírját a temetés után napokig őrizték, mert nagy esély volt rá, hogy már másnapra „feltámad”. Több sírt egy ketrecre hajazó vasrekesszel láttak el, hogy megnehezítsék a tolvajok munkáját.

A feltámasztóknak egyébként nem volt olyan nehéz dolguk, ugyanis akkoriban nem helyezték túl mélyre a koporsókat, így a csendesebb faásót használva percek alatt végezhettek a testlopással.

E tolvajok azonban kínosan ügyeltek arra, hogy a holttest mellé helyezett ékszerek vagy ruhaneműk nehogy eltűnjenek, mert akkor már a vétség bűncselekménnyé súlyosbodott volna.

Forrás: mult-kor.hu

Лідери угорської нацменшини провели зустріч з українським Міністерством освіти щодо вивчення рідної мови

Лідери угорської нацменшини провели зустріч з українським Міністерством освіти щодо вивчення рідної мови

6 травня Міністерство освіти і науки України під головуванням заступника Міністра Віри Рогової провело онлайн-зустріч з представниками угорських організацій нацменшин.

Pin It on Pinterest

Share This