53 éve volt a Holdra szállás

„Kis lépés az embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek” – ez a szállóigévé nemesült mondat 53 éve, 1969. július 20-án (vagy nézőponttól függően 21-én) hangzott el. A kettős dátumnak az a magyarázata, hogy Neil Armstrong amerikai űrhajós éppen a Hold felszínén állt, amikor az Egyesült Államok keleti partvidékén július 20., vasárnap este tíz óra volt, Európában viszont már hétfő hajnal.

Ezzel az Egyesült Államok megdicsőült, és egy több éven át tartó, feszültséggel terhes versenyt nyert meg a másik szuperhatalom, a Szovjetunió ellen. Egyöntetű a vélemény Keleten és Nyugaton: túl azon, hogy bár a Hold meghódítása kétségtelenül világraszóló tudományos eredmény, és valóban „hatalmas ugrás” volt, a hidegháború nélkül – legalábbis még akkor, a hatvanas évek végén – aligha történhetett volna meg.

Ekkor még tizenkét év sem telt el, hogy az emberiség belépett az űrkorszakba. A Szovjetunióból 1957. október 4-én bocsátották fel a világűrbe az első ember alkotta eszközt, a Szputnyikot. Moszkva és Washington egyaránt felismerte az űrhajózásban rejlő nem mindennapi lehetőségeket: túl a kozmosz katonai rendeltetésű felhasználásán, az űrhajózás hatalmasat lendíthet a tudomány és a technológiai fejlődésén – mint azt később az élet igazolta is –, ráadásul látványos kutatási terület is.

Mindkét nagyhatalom belefogott ambiciózus űrprogramjába. A hatvanas évek közepéig az amerikaiaknak sorra kellett szembesülni lemaradásukkal, hiszen nem csak az első űreszköz volt szovjet, hanem a világűrbe kijutott első állat is egy szibériai eszkimókutya, Lajka volt.

Jurij Gagarin, a szovjet légierő őrnagya 1961. április 12-én a Vosztok–1 űrhajó fedélzetén kerülte meg a Földet, majd 1963-ban Valentyina Tyereskova személyében a szebbik nem képviselője is megjelent a kozmoszban, s ugyancsak a Szovjetunió polgára, Alekszej Leonov tett először űrsétát 1965-ben.

Az amerikaiak azonban nem adták fel terveiket. Űrkutatóikon sokat segített, hogy 1961-ben John F. Kennedy került a Fehér Házba, aki maga is lelkesedett az űrhajózásért, az összes amerikai asztronautát személyes barátságával tüntette ki. Elnöki beiktatása után néhány hónappal bejelentette a grandiózus célt: az Egyesült Államok az évtized végéig embert küld a Holdra, és biztonságban vissza is hozza onnan.

Persze a szovjetek is vágytak égi kísérőnk meghódítására, de ennek lépéseit szupertitkosan kezelték.  A hatvanas évek közepétől már érezhető volt, hogy az amerikaiak kezdik behozni lemaradásukat, de mindeközben aggodalmasan kémlelték, hol tartanak kommunista vetélytársaik.

CIA-jelentések és műholdfelvételek alapján tudomást szereztek arról, hogy a szovjetek hatalmas hordozórakétával kísérleteznek – céljuk tehát nem lehet más, mint a Hold. A későbbiekben nyilvánosságra került dokumentumok igazolták, hogy a hatvanas évek elején Szergej Koroljov akadémikus-főkonstruktőr vezetésével valóban hozzálátták az N–1 kódjelű óriásrakéta kifejlesztéséhez a Szovjetunióban. Válaszul az amerikaiak megalkották a 110 méter magas Saturn V óriáshordozójukat.

Az Egyesült Államokban gőzerővel dolgoztak az embert szállító űrhajók továbbfejlesztésén, az első sorozat az egyszemélyes Mercury-család volt, majd következett a két űrhajós szállítására alkalmas Gemini. Végül az Apollo-széria megépítése is kezdetét vette. Ennek a típusnak már az volt a feladata, hogy három űrhajóst repítsen el a Holdig, majd az égitest körül 100 kilométeres magasságban álljon pályára, és a róla leváló holdkomp két emberrel az utasterében szálljon le a Holdra.

A kidolgozott program szerint miután az asztronauták elvégezték feladataikat, a holdkomppal visszatérnek a keringő anyaűrhajóba, amely aztán hazafelé veszi az irányt; azt követően, hogy belép a Föld légkörébe, már csak az úgynevezett parancsnoki kabin marad meg belőle, amely három ejtőernyő fékezésével leereszkedik a Csendes-óceánra.

A tervek megvalósítását több lépcsőben hajtották végre. Közben érkezett a „füles” Moszkvából: a szovjetek már közel állnak ahhoz, hogy megcélozzák a Holdat. Kockáztatni kellett, és 1968 végén az Apollo–8 űrhajót Frank Borman parancsnokkal és két társával elindították a Hold felé. Először került a Hold – vagy bármilyen másik, nem Föld nevezetű égitest – közvetlen közelébe ember.

Miután az Apollo-8 karácsonykor az égitest körüli pályára állt, az űrhajósok onnan kívántak kellemes ünnepeket a Föld lakóinak.  Az Apollo–8 sikeres küldetése után még két misszió során tesztelték a holdkompot. Aztán július 16-án Neil Armstrong parancsnok Edwin Aldrin és Michael Collins társaságában már magára a Holdra indult. Az Apollo–11 három nappal később érkezett meg úti céljához; Armstrong és Aldrin átszállt az Eagle (Sas) nevű holdkompba, és megkezdték az ereszkedést.

Az utolsó pillanatokra is maradt izgalom. A leszállás körzetének sík terepet szemeltek ki, mégpedig egy, a Hold egyenlítőjéhez közeli alföldet, a Mare Tranquilitatist, azaz a Nyugalom Tengerét. Csakhogy a Földről nem láthatták azokat a felszínen szétszóródott, gépkocsi nagyságú szikladarabokat és kráterfalakat, amelyek veszélyeztethették a landolást.

Armstrong kézi vezérléssel keresett biztonságos leszállóhelyet, ám a landolásra szánt üzemanyag vészesen fogyott, s már csak másodpercekre volt elegendő. Végül Armstrongnak a tervezett helytől néhány száz méterre ugyan, de még a kijelölt célkörzeten belül sikerült leszállnia, és jelenthette a földi irányítóknak: „Itt a Nyugalom Tengere, a Sas leszállt”.

A houstoni központ néhány órás pihenőt rendelt el a legénységnek, majd Armstrong lemászott a holdkomp egyik lábához rögzített létrán. Húsz perccel később követte őt Aldrin. A két űrhajós különösebb tudományos kísérletet nem végzett, de ez nem is volt cél, hiszen az Apollo–11 küldetése az ember Holdra juttatásában és hazaszállításában ki is merült. Egy szeizmométert és egy lézertükröt helyeztek el a felszínen, kifeszítettek egy alufóliát kozmikus részecskék befogására, és összegyűjtöttek 25 kilogrammnyi holdkőzetet.

Természetesen kitűzték az amerikai lobogót, majd megtapasztalták, hogy milyen érzés egy olyan égitesten mozogni, amelyen az ember testsúlya egyhatodára csökkent. Hatvan méternél távolabb azonban nem merészkedhettek el a Sastól.

Mintegy két és fél óra elteltével, miután bejártak egy kilométernyi távolságot, befejeződött az „ismerkedési est” a Holddal. A két űrhajós visszatért a holdkompba, majd begyújtották az indítórakétákat, és visszacsatlakoztak az égitest körül Collinsszal keringő anyaűrhajóhoz.

Három nappal később az Apolló–11 parancsnoki kabinja ejtőernyők fékezésével a Hawaii-szigetek közelében a Csendes-óceán vizébe csobbant, ahonnan 17 kilométerre Richard Nixon akkori elnökkel a fedélzetén várt rájuk a Hornet repülőgép-hordozó.

Ezt követően még hat expedíció indult a Holdra. Az egyik vállalkozás (Apollo–13) műszaki hiba miatt kudarcot vallott, de az űrhajósokat épségben visszahozták a Földre. A holdutazásokat 1972 decemberében fejezték be. Az Apollo-program keretében 12 embertársunk járt a Holdon, ám az elmúlt 50 évben senki sem lépett égi kísérőnk felszínére.

Forrás: MTI