A határon túlra járnak iskolába
Kilenc gyerek választotta a szlovák iskolát. Közülük hárman kollégisták, a többieket encsi, gönci, hidasnémeti, göncruszkai szüleik reggel hétkor hozzák kocsival Tornyosnémetibe, s onnan egy mikrobusz félóra alatt átér velük Kassára, a Kuzmányho utcai iskolába. Délután ugyanitt várják őket, s irány haza.
A göncruszkai Kiss Vivien kilencedikes – az alapiskola Szlovákiában kilencosztályos –, három éve tanul Kassán. A napi buszozás, autózás nem olcsó, de egyedüli gyerek lévén a szülei ódzkodtak a kollégiumtól, és Vivien is jobban szeret otthon tanulni. Az ősztől gimnazista lányt a gyönyörű óvároson kívül a nyelvi sokszínűség is megfogta:
– Sok helyi barátot szereztem itt, velük szlovákul beszélek, ami gyakorlásképpen is jó, mert a szlovák nyelv kötelező érettségi tárgy a magyar és angol mellett. Gimnazistaként új idegen nyelvet kell majd választanom, a németet vagy a spanyolt fogom. Döntésem oka nemcsak az volt, hogy Encs nem tetszett, Miskolc meg 60 km. Amikor a szüleimmel megnéztük a Márai iskolát, rögtön megtetszett a családias légköre, a rengeteg szakköre, még síelni is tanulok. Érettségi után belsőépítészetet szeretnék tanulni Pesten.
Az aulában lévő tábla fotói a Kassai Gimnazisták Színjátszó Társulatának sikereiről tudósítanak. Ezenkívül joggal büszkék a szlovákiai oktatásban is egyedülálló művészeti osztályra.
A fancsali Krupár ikrek alig hasonlítanak egymásra. A 19 éves, végzős Anna és Ida annak idején a megyei lapban olvasott a Márairól, és szüleikkel (a mama Encsen tanít, a papa rendőrtiszt) kijöttek terepszemlézni. Abban viszont hasonlóak, hogy mindketten „nyerő helynek” találták a kassai iskolát. Kollégisták lettek, ami szintén nem olcsó mulatság, ám az önállóságra nevelés kiváló módszere, és két szlovákiai magyar szobatársukkal a nyelvet is gyakorolják. A magas iskolai követelményeket hasznosnak, ittlétüket romantikus kalandnak tartják.
Meglepődöm, mikor a lányok azt emelik ki, hogy Kassában nekik az itteni emberek toleranciája tetszik. A jogásznak készülő Ida és a közgazdász karra vágyó Anna szerint az elmúlt években soha nem érte egyiküket sem atrocitás, csak újságban olvastak a két ország közötti „diplomáciai feszültségről”. Ők inkább úgy érezték: a kassaiak jóval békésebbek az otthoni magyaroknál.
– Egyesek szerint az abaúji szülők csak a közelség miatt íratják hozzánk a gyerekeiket, amit „magyartalan” cselekedetnek tartanak – mesél tapasztalatairól Csurkó Éva igazgatónő. – Nemrég egy magyar napilap riportere is azt kérdezte tőlem: iskolán belül vannak-e ellentétek a magyarországi és szlovákiai magyar gyerekek között? Visszakérdeztem: egy miskolci gimnáziumban van-e ellentét az ózdi meg kazincbarcikai gyerekek között? Nekünk nem számít, ki honnan jött, csakis a képességei! Járnak ide olyan szlovák családok csemetéi is, ahol a szülők egy kukkot se értenek magyarul. Csakhogy a határnyitás óta megszaporodtak a közös üzleti vállalkozások, felértékelték mindkét nyelvnek a tudását. Kassán sok náció él egymással békében. A származás nekünk lényegtelen, csak jó eszű gyerekként öregbítse majd a hírünket – mondja búcsúzóul az igazgatónő, akinek lánya meg nálunk, Debrecenben tanul pszichológiát.
Az egyik tanár a figyelmembe ajánlotta a fonyi Sándor Bélát, aki kerámiáival díjakat is nyert. A kilencedikes fiú pontosan tudja, hogy a családjának – 14 és 10 éves öccse mellett, diplomásan is munkanélküli szüleinek – milyen megterhelés az ő kassai taníttatása, ezért nagyon hálás nekik. Sok havert szerzett itt, barátot csak egyet, Túrót. A sors fintora, hogy nevezett Turcsányi Dani, aki a szlovákiai Bodrogköz kicsi falujából érkezett, most Debrecenben felnőttképzés keretében tanul tovább.
– Én ebben a szlovák iskolában jobb, nyitottabb magyar ember lettem – fogalmazza meg érzéseit Béla. – A szlovák–magyar helyzetről Kassán csak egy fura történetet hallottam. Mindenki azt várná a politikai hírek alapján, hogy minket, magyarokat ér itt sérelem. Ehelyett az történt, hogy egy színmagyar család a karrierje érdekében szlovák iskolába íratta be egy szem fiát, aki egyik nap úgy ment haza: ő már szlovák, és mától otthon se hajlandó magyarul megszólalni…
A tehetséges keramikusfiút a jövőjéről, a terveiről faggatom. Elszomorít a válasza: képzőművészet ide vagy oda, rendőrtiszti főiskolára jelentkezik, kerámiákból aligha tudna megélni, a szegény családja meg nem tudná támogatni. Mosolyogva teszi hozzá: „De visszajárok majd ide, ahová életem legszebb emlékei kötnek…”
Keresztény Gabriella