A forradalom utcáin: a szabad Budapest mindennapjai 1956 őszén

Szerző: | 2020.10.23., 10:30 | Magyarország

1956

„Reggel még ágyban voltam és a »TWIST OLIVÉR«-t olvastam, mikor átjött Jancsi. Felkeltem, és Jancsi azt mondta, hogy ma is tegyünk egy sétát. Én beleegyeztem. Mindjárt meg is terveztük a sétát az én térképemen […] az Üllői útig beszélgetés közepette a körúton mentünk. Láttuk, hogy a Nap utca sarkán a ház ledűlt. A Corvin köz is így néz ki. A Körút 81. sz. ház a földig leomlott. A Kilián laktanyával szemben lévő ház fele összedűlt. A laktanya a sok ostromtól így néz ki. Az Örökimádó templom tornya ledűlt. […] A Práter utca sarkán jól megnéztem a körút és az Üllői út kereszteződésénél lévő házat, hogy le tudjam rajzolni” – írta egy iskolásfiú, Csics Gyula a forradalom idején vezetett naplójában.

Az övék itt a tér

1956 résztvevőinek alapélménye volt a város utcáin járás, a sétálás. Ottlik Géza számára is elválaszthatatlan volt a forradalom idején érzett boldogság a városban csavargás tapasztalatától: „Amíg át nem élted magad, ott járva-kelve az utcákon, a köveken, addig nem létezik – kitalálni nem lehet se előre, se utólag.” Szavaira rezonál a francia jezsuita szociológus, Michel De Certeau megállapítása, aki szerint a sétálás „a város tapasztalatának alapvető formája”, ennek során a sétálók mintegy a város „szövegét” írják a térbe, amelyet azonban perspektíva híján maguk nem tudnak elolvasni.

A forradalomban résztvevők közös élménye volt, hogy hosszú évek után újra övék lett az utca, amelyen nem egyszer hömpölygött a tömeg. A magyar társadalom különböző csoportjai, katonák és civilek, diákok, munkások és értelmiségiek joggal érezhették, hogy eljött a pillanat, amikor maguk is beleszólhatnak sorsuk alakításába. A tüntetők a hallgatás évei után újra megtalálták és felemelték hangjukat, kimentek az utcákra, és szó szerint kiálltak pontokba szedett követeléseik és alig remélt álmaik mellett.

Az utcai tömegbe, ’56 eseményeinek helyszíneire fizikailag és átvitt értelemben is különböző irányokból érkeztek az emberek. Politikai tiszt, meggyőződéses kommunista, a két világháború között szolgáló közszolgák vagy katonatisztek, gyári munkások akár elvbarátokból, akár elvi ellenállókból egyaránt válhattak az ötvenes évek hatására a rendszer kárvallottjaivá. Persze ezt azokban a pillanatokban, az események sodrásában a résztvevők sem mindig láthatták ilyen egyértelműen.

„Valami rémlik, hogy olvastunk a Petőfi körről, meg ilyesmiről, de a tisztikar többsége ezt komolytalannak tartotta. Annyira erős volt az a rendszer, és annyira kegyetlen! Mi tudtunk a kegyetlenségről is, az ÁVO tevékenységéről, ugye közvetlen kapcsolatban voltunk az elhárító tisztekkel, és ezek sok mindent elmondtak. Éppen azért mondták el, hogy féljünk. […] Olyan erős volt az a rendszer, azon csodálkozom, hogy fel mertek lázadni ellene! Forradalom… el sem tudtam képzelni, hogy ilyesmibe keveredek” – emlékezett érzéseire évtizedekkel később az eseményeken részt vevő egykori piliscsabai honvéd hadnagy.

Menjek vagy maradjak

Sokakat válaszút elé állítottak 1956 forradalmának eseményei. Szembe kellett nézniük tetteikkel, múltjukkal, vagy a jövőjükre, gyermekeik jövőjére kiható nehéz döntéseket kellett meghozniuk. Elinduljanak-e nyugatra vagy maradjanak? Kimenjenek-e egyáltalán az utcára?

Hivatásukból fakadóan a katonák elé is számtalan hasonló vagy talán még nehezebb, alapvető egzisztenciális kérdés tornyosult, amelyre ki-ki képességei, vérmérséklete és hite, politikai meggyőződése szerint próbált válaszolni.

A forradalom napjaiban a tüntetők, a felkelők mellett orvosok, ápolók, vöröskeresztes önkéntesek járták a város utcáit, kapcsolódtak be a sebesültmentésbe, a kórházak, rendelőintézetek munkájába. A Honvédkórház parancsnoka később azt jelentette, hogy a kórház dolgozói már október 24-étől részt vettek a mentőtevékenységben, majd a VIII. és IX. kerületben egy-egy olyan segélyhellyel is volt kapcsolatuk, ahol műtétet és vérátömlesztést is végeztek.

„A genfi szellem – írta a parancsnok – arra kötelezte kórházunkat, hogy ne csak a kórházi kezelésre szoruló sebesülteket szállítsuk el, hanem elsősegélyanyagban (kötszer, gyógyszer, injectio) is segítséget nyújtsunk a működő segélyhelyeknek.”

Demonstrálók özönlenek 1956. október 25-én a budapesti Nagykörúton

Az ’56-os városi „kószálók” egy jelentős csoportjánál fényképezőgép volt, fotósok – esetleg második világháborús haditudósítói múlttal – járták be a jelentős helyszíneket. „Éreztem, tudtam, hogy nagy fordulat történt, s nem maradhatok a lakásban tovább. Ki kell mennem az utcára […] attól kezdve jártam a várost november 4-ig. Mihelyt el tudtam menni az albérletembe, elhoztam a fényképezőgépemet. […] Nem az a fontos, hogy szép, jó, de meg kell örökíteni, mert ezek olyan napok, hogy soha többé nem ismétlődnek. S aki ott van, az élje végig” – emlékezett később az egyik fotós, Rapaich Richárd.

Ez a kószálás, a romok fotózása maga is a szabadság aktusa az 1950-es évek szigorúan ellenőrzött időbeosztása és térhasználati viszonyai között. Valós kockázataival a forradalom leverése után szembesültek igazán az események dokumentálói, hiszen ’56 fotói veszélyt jelenthettek az azokon szereplőkre és a készítőikre egyaránt.

Nagy találkozások és tapasztalatok

A városban járók egy része egyenruhát hordott: rendőrök, belügyi karhatalmisták, katonák alegységei szolgáltak különböző helyszíneken. Ez azonban nem jelenti feltétlenül, hogy tudjuk, melyik oldalon álltak, melyik oldalra sodródtak. A Köztársaság téri pártház kapujánál lévő csoportosulásban három rendőregyenruhás férfi találkozott október 30-án reggel.

Egyikük, a Mosonyi utcából odavezényelt rendőr hamar távozott a helyszínről, és visszatért laktanyájába. A másikuk, Nádas Jeremiás a VIII. kerületi rendőrkapitányságról érkezett egy nemzetőr alegységgel, hogy a felkelőkkel együtt ellenőrizzék, mi folyik a pártházban, és igazoltassák a kapunál állókat, akik között volt Orczy Károly, a néhány napja rendőrruhába öltöztetett belső karhatalmista. Parancsnoka, Várkonyi György volt az, aki fegyverhasználattal válaszolt a nemzetőrök kérdezősködésére, így robbant ki a fegyveres küzdelem október 30-a reggelén.

A járókelők mellett a kiégett autó-, tank és villamosroncsok is a város összképéhez tartoztak 1956 őszén

Nádas Jeremiás a pártház előcsarnokában lévő oszlopok mögött keresett menedéket a fegyverhasználat során, az ostromot az épületben és a pincében vészelte át, csak délután jutott ki a térre. Rendőregyenruhája miatt karhatalmistának is nézhette volna a feldühödött tömeg. A kapunál álló Orczy Károly több őrtársával együtt kifutott az épületből, és a tér felé menekült. Őket saját társaik gondolták árulónak, ezért lövéseket adtak le a fák alatt menedéket kereső volt védőkre. Hasonló szervezetlenség többször történt ezekben a napokban, például október 25-én a mai Erzsébet téren rendőrök, magyar és szovjet katonák lőttek tévedésből egymásra.

A katonák vagy katonaviseltek közül is nem kevesen csatlakoztak a felkelőkhöz. A harcokban a háborút megjárt generáció saját tapasztalataira, a fiatalabbak a szovjet háborús és partizánfilmekben látott „fogásokra” támaszkodhattak. A katonai alakulatok többsége passzív magatartást tanúsított, objektumvédelmi feladatokat látott el. Voltak azonban olyan döntéshozói is a hadseregnek, akik minden eszközzel igyekeztek megfékezni a forradalom erejét, és ehhez alakulataikat is igyekeztek felhasználni. A forradalom ellen bevethető honvédelmi erő azonban napról napra fogyott.

A harcok kirobbanása után hamarosan felkelőcsoportok alakultak a fontos közlekedési csomópontokon, a „pesti srácok” lánytársaikkal együtt Molotov-koktéllal néztek szembe a szovjet harckocsikkal. Kalandvágyó középiskolások és egyetemisták, elszánt munkások csatlakoztak hozzájuk. Az idősebbek közül is volt, aki fegyvert fogott, mint a Széna tériek legendás Szabó bácsija, aki ekkor 59 éves volt.

A felkelőcsoportokat a környéken lakók közül sokan étellel, ruhával segítették. Az összecsapások szünetében kimerészkedtek az utcákra: élelemért álltak sorba az éppen nyitva tartó boltok, vagy a vidékről érkező teherautók előtt, szeretteik keresésére indultak, vagy éppen kíváncsiak voltak a romos városra, mint Csics Gyula és barátja. Többen a tüntetéseken hömpölygő tömeghez csatlakoztak a fővárosban és vidéken egyaránt. Bátor kiállásukért nem kevesen az életükkel fizettek, amikor a forradalom napjaiban, majd a leverését követő sztrájkok, tüntetések idején a hatalom a tömegbe lövetett.

A szovjet hadsereg november 4-én újra támadott, az ország és a főváros hadszíntérré vált, háborús pusztítást szenvedett el. A felkelőcsoportok és a Nemzetőrség több helyen reménytelen küzdelmet folytatott a beözönlő túlerő ellen. Csepelen például egészen addig sikerrel tartóztatták fel őket, míg a szovjet tankok számos civil, köztük egész családok életét követelő csapással végiglőtték a főutca házait. A felkelők ezután itt letették a fegyvert. Szervezett honvédségi alakulatok is tovább küzdöttek a második intervenció idején: Budapesten a Jutadombnál egyedül próbálták megállítani a szovjet katonai gépezetet.

A fegyveres harcot 1956 utolsó hónapjaiban elszánt politikai ellenállás váltotta fel, amelyet a decemberi sortüzek, a szovjet hadsereg jelenléte és a harcokat kísérő erőteljes propaganda-hadjárat ellenére is csak a következő év elejére sikerült megtörni.

A tett ára és jutalma

Vajon milyen betűt ad ki a lépteinek lenyomata a város szövetében? – tűnődik el az amerikai író, Paul Auster New York utcáin kószáló főhőse, aki térkép és cél nélkül bolyong a városban és saját történetében.

1956. sokak számára sorsfordító év volt, a nem mindennapi körülmények által kikényszerített, ekkor meghozott döntéseik csupán a következő évek, évtizedek hétköznapjaiban kristályosodtak ki. Ekkor tárultak fel a döntések távlatai, ekkor vállalták vagy változtatták meg azokat a korszak szemtanúi. Akár a nyugati emigrációban, akár a tiszti nyilatkozat aláírásakor vagy megtagadásakor, akár a bírósági tárgyalások és a börtönök világában.

A forradalom napjaiban meghozott döntésekért tehát nem egyszer súlyos árat kellett fizetni. A rendelkezésre álló töredékes információ birtokában hétköznapi emberek hozták meg döntéseiket, amelyeknek csak az idő adhatott jó, rossz vagy semleges értékelést. Esendő szereplők csetlettek-botlottak vagy tettek (olykor számukra is meglepő) hősies gesztusokat a történelem színpadán. Tetteiknek, döntéseiknek évtizedek múltán a rendszerváltás adott új megvilágítást, amikor 1956 őszének eseményeire ünnepként lehetett emlékezni.

Forrás: Múlt-kor.hu (https://mult-kor.hu/a-forradalom-utcain-a-szabad-budapest-mindennapjai-1956-oszen-20201023?pIdx=2)

Pin It on Pinterest

Share This