Akik nem tudtak felejteni: magyar nők a Gulágon

Szerző: | 2020.11.25., 16:44 | Világ

„Engem és a legjobb barátnőmet együtt vittek ki a Gulágra. Mariska, a barátnőm, öt évvel később térhetett haza, mint én. Ő is visszajött a szülőfalunkba. Azon nyomban meglátogattam. Én akkor már férjnél voltam, lányom is született. Mariska is férjhez ment, életet adott két egészséges leánygyermeknek. Dolgosan teltek-múltak az éveink, amikor egy szép napon beállított egy orosz orvos a faluba, egy kisfiúval. Ekkor derült fény Mariska barátnőm titkára. Ugyanis amikor én hazajöttem, ő összejött a lágerben egy orosz, kaukázusi orvossal, fia született tőle. A gyermek 13 hónapos volt, amikor ő hazatért, de nem hozhatta magával. Otthagyta a gyermeket az orvossal, nem is beszélt róla, még nekem sem. Ha az orvos nem jön a faluba, sosem derül fény a titokra. Ezután Mariska házassága megromlott, el is váltak. Hamar meghalt, a temetésére eljött az orvos is, meg a fiú is” – e történetet akkor 94 éves visszaemlékezőnk néhány esztendővel ezelőtt is csak úgy mesélte el, ha őt nem nevezzük meg írásunkban.
A gyerekek szabad orosz állampolgárok voltak

Az első hallásra talán képtelennek tűnő történet is szép példája annak, hogy a női Gulág-történetek mennyiben mások a férfiak történeteihez képest: ebben az elbeszélő önmagát tisztességes nőként, barátnőjét megtévedt nőként ábrázolja, aki nemcsak hogy gyereket szült, hanem ott is hagyta, a gyermek apja azonban tisztességgel felnevelte, és vele is akarta tartani a kapcsolatot.

A múltja, titka üldözte a nőt, hiába akarta elkendőzni az egykor történteket, a gyermek elhagyása miatt meg kellett bűnhődnie: a később kötött házassága tönkrement. Cikkünkben elsősorban visszaemlékezések, saját interjúk és korábbi feldolgozások segítségével elevenítjük fel, hogyan élték meg a magyar nők a Gulágot.

Anne Applebaum adatai szerint 18 millió fő raboskodott a Gulágon, a nők sok esetben csak azért, mert „a nép ellenségének” feleségei voltak. Applebaum 1942-es adata szerint a foglyok 17 százaléka nő volt. Katryna Cook kutatásai szerint is a női foglyok élete és emlékei a Gulágon töltött időszakkal kapcsolatban mások, mint a férfiaké. Már a megérkezés élménye is sokkoló volt: a fürdőben meztelenül kellett várakozniuk, és ki voltak téve a férfiak mocskos viccelődéseinek.

Sára Sándor Magyar nők a Gulágon című dokumentumfilmjének adatai szerint 1944 és 1948 között a megszálló Szovjet Hadsereg Katonai Törvényszéke a Szovjet törvénykönyv 58-as paragrafusa alapján mintegy 100 ezer magyar állampolgárt 8-tól 25 évig terjedő, a Gulág lágereiben letöltendő büntetésre ítélt. Közülük 1953-ban, Sztálin halála után mindössze 1500-an, 1955-ben pedig háromezren kerültek haza.

Sára Sándor 1992-es filmjében olyan asszonyok elevenítik fel kálváriájukat, akiknek fiatal lányként embert próbáló körülmények között, állandó megaláztatások közepette kellett a kényszermunkatáborokban dolgozni. Az egyik túlélő például arról beszélt, hogy egy huszárlaktanyában helyezték el őket, ahol megérkezésük után egyből a foglalkozásuk iránt érdeklődtek. Mivel ő érettségit tett, ismerte a latin betűket, tudott gyógyszereket készíteni, és tudott elsősegélyt nyújtani, rögtön kapott egy fehér nadrágot és egy fehér köpenyt. Neki kellett fogadni a beérkezőket ellenőrzésre, akik anyaszült meztelenül sorakoztak fel az egészségügyi dolgozók előtt.

A nőket még ennél megalázóbb helyzetnek is kitették: felállították őket egy hokedlira, és egy férfivel borotváltatták meg őket. Egy asszony arról mesélt, hogy amikor felsorakoztatták őket, végigment egy orvos, aki mindenkinek megcsípte a fenekén a bőrt. Ha az petyhüdt volt, akkor az utolsó kategóriába sorolták, míg ha rugalmas, az azt jelentette, hogy egészséges, és akkor az illetőt a legnehezebb munkára osztották be.

Stark Tamás kutatásai szerint 700 ezer magyar állampolgárt vittek el a Gulágra, köztük 500 ezer volt katona, 200 ezer pedig civil. Az utóbbiaknak körülbelül a 6%-át tették ki a nők. A debreceni hadifogoly-átvevő táborban gyerekszobát is berendeztek a kint született csecsemők számára. „A halálos, illetve a 20 évre szóló ítéleteket az 1926-ban kiadott Dzerzsinszkij-féle büntetőtörvénykönyv 58. paragrafusa alapján hozták. Így jutott sok ezer magyar a Szovjetunió elleni kémkedés, diverzió, agitáció stb. vádjával a Gulág birodalmába” – állítja Stark, akinek számításai szerint a szovjet kényszermunkatáborokban 200 ezer magyar halt meg.

Árulkodó zsebkendő

A női visszaemlékezések többször megemlítik, hogy ha megtetszettek az ellenség soraiból egy férfinek, ez akár előnnyel is járhatott számukra, akár létesítettek szexuális kapcsolatot a férfivel, akár nem. Visszaemlékezőnk is felidézett egy olyan történetet, hogy egy oroszul tudó tisztnek már a legelején, a Szovjetunióba való utazáskor megtetszett, még egy gyűrűt is ajándékozott neki. Saját bevallása szerint imponált is neki, hogy a férfi egy kicsit udvarolgatott.

Ő a későbbiekben is „szívén viselte” a sorsát: amikor tudta, hogy hólapátolás vár a nőkre feladatként, konyhai munkát ajánlott fel neki, a barátnő, Marcsi javaslatára azonban nem fogadta el. Utána be is látta, hogy jobban járt volna, ha megy a konyhára, így a következő alkalommal – amikor betegápolási feladatra hívta – már nem is tiltakozott.

Benkő Levente történész – aki Sára dokumentumfilmjét azért is tartja különösen fontosnak, mert szép példája annak, hogy az írásos forrásokból nem feltétlen megelevenedő emberi sorsok, tragédiák az interjúk alapján válnak valóságossá – a következőt idézi a műből:

„Hasznos Ilona azt mondja a filmben: Gyermeket vártam. És meg is szültem a gyerekemet. Először úgy nézett ki, hogy halva született, de a végén mégiscsak megmaradt. Igaz, hogy sárgasága volt, de… egészséges gyerek volt… Szerencsére rengeteg tejem volt, körülbelül két és fél, három liter naponta. Úgyhogy nemcsak a saját gyerekemet etettem, hanem a… még egy gyereket vállaltam hivatalosan. És ezért hivatalosan mint dada voltam elkönyvelve.

Összesen két dada volt a lágerban, pedig volt vagy 500 gyerek. És ezért nem kellett dolgoznom, a saját gyerekemet gondozhattam egész nap… és még jutott egy harmadikra is, és mire ezt véghezvittem, addigra már nem sok szabadidőm maradt. Javított kosztot kaptam, olyan értelemben, hogy a pótlékot megkaptam a saját gyerekem után és a másik gyerek után. És ugye, nem kellett nehéz munkán dolgozni, mert ők úgy tekintették, az oroszok, hogy mi foglyok vagyunk, de a gyerekek, azok… szabadok. Szóval ők nem voltak foglyok, a gyerekek, azok szabad orosz állampolgárok voltak, csak az anyák voltak foglyok.”

A lágerekben minden esetben, ha esett, ha fújt, napi 12 óra volt a munkaidő. Naponta kétszer adtak enni a foglyoknak, ha reggel kását kaptak, estére káposzta volt, vagy pedig fordítva. Az egyik asszony arról beszélt, kenyér csak annyi volt, hogy nem tudta, reggel egye-e meg, vagy este. Nagyon sokszor volt éhes, így előfordult, hogy elment az idősekhez, akik már nem bírtak enni. Ők ilyenkor odaadták a meghagyott kenyerüket, így legalább már el tudott aludni.

Olyan is előfordult, hogy hántolatlan zabot adtak vacsorára, amit azonban sokan nem bírtak megenni. A filmben arról is beszélnek, hogy a brigádoknak – egy brigád 32 fős volt – meghatározott százalékot kellett teljesíteni. Ha ez nem sikerült, akkor nem kapták meg a 60 dkg kenyeret, viszont ha többet teljesítettek, plusz 10–12 százalék vagy egy kanállal több kása volt a „jutalmuk”. A nőket verbálisan is sokszor megaláztatásnak tették ki: kutyának, prostituáltnak hívták őket, de olyan is volt, hogy egy nőt „német matracnak” neveztek.

Egy Gulág-tábor a havas tájban

Volt azonban pozitív tapasztalatuk is: egy asszony elmesélt egy történetet egy orosz őrrel kapcsolatban átélt élményéről. Egy alkalommal éppen az utakat kellett tisztítaniuk, amikor már annyira megfáradt, hogy letette a hólapátot. Elővett a zsebéből egy darab rongyot, amelyet – mindig tisztára mosva – zsebkendőnek használt.

Az őr ott állt fegyverére támaszkodva, és megszólította: „0235-ös, gyere ide! Te orosz vagy?” „Nem vagyok orosz!” – felelte az asszony. „Akkor hova való vagy?” „Európába. Magyarországról, Budapestről érkeztem. Miért?” – kérdezett vissza. Az őr azt felelte: „Gondoltam, mivel másokkal ellentétben te zsebkendőbe fújtad az orrod. Mióta vagy itt?” – kérdezősködött tovább. „1945 szeptembere óta vagyok fogságban.” „Nagyon sajnállak benneteket – mondta az őr, majd lerakta a fegyverét, és elővette a nyakláncát, rajta a kereszttel.

Havibaj és vérhas

A dokumentumfilmben elmesélt történetek alapján a nőknek olykor a megpróbáltatások miatt kialakult betegségekkel kellett küszködniük. Az egyik asszony arról mesélt, hogy hónaljában dió nagyságú gennyes gócok alakultak ki, míg egy másiknak – feltehetően az útépítés miatt – a mellmirigyei gyulladtak be, és indult el a szervezetében egy burjánzás.

Elmondása szerint nem lehetett tudni, hogy rák volt-e. Amikor hazajött a Gulágból, 66 százalékos rokkant volt, és itthon kétszer kellett megoperálni.

A Gulágban a nőknek nemcsak a betegségekkel kellett megküzdeniük, hónapról hónapra meg kellett szenvedniük a tábori körülmények közt igencsak problémát jelentő havibajukkal.

Aztán sok esetben egy idő után magától megoldódott ez a probléma: volt, akinek nyolc évig elmaradt a menstruációja, amikor viszont újra megjött, a fájdalom miatt orvosi ellátásra szorult. A többiek a takaróikat szabdalták szét, vagy száraz szalmát, füvet használtak a vér felfogására.

A mi visszaemlékezőnk orosz udvarlója segítségével ápolóként dolgozott, ott sem volt azonban könnyű helytállni. Az egészségügyi személyzetnek komoly megpróbáltatást okozott például egy vérhasjárvány. Elmondása szerint előfordult, hogy a bányavidékből érkező víz rozsdás volt, ám ennek ellenére abból főztek. A lágerben elkezdett pusztítani a vérhas, minden nap 10–15 halott volt.

„Ne beszélj!” felirat olvasható az 1941-ből származó szovjet plakáton. A poklot megjárók a rendszerváltásig szintén nem beszélhettek a történtekről, utána pedig már gyermekeik kérték, hogy inkább felejteni próbáljanak. Hiába.

Mindenhol csöpögött a vér, fiatal nő létére kellett ezeket a betegeket ápolnia. Végül ő is megkapta a betegséget, amely teljesen ledöntötte a lábáról. Nagyon csúnyán köhögött, az orosz orvos adott neki egy injekciót, és pár nap alatt rendbe jött annyira, hogy újra lábra tudott állni.

A trauma a pszichén keletkezett, soha be nem gyógyuló seb. Igaz ez a Gulágot túlélt nők történeteire is. A megpróbáltatások, akár lélekben, akár a Gulágon szerzett betegségekben is folytatódtak hazatértük után is.

A mi visszaemlékezőnk férjül szintén egy Gulágot megjárt férfit választott. A rendszerváltásig nem is beszélhettek a történtekről, utána pedig már lányuk kérte őket arra, hogy inkább felejteni próbáljanak és ne továbbadni a traumát.

Forrás: Múlt-kor.hu

Pin It on Pinterest

Share This