„Egyszerűen szeretünk énekelni” – Interjú a beregszászi nyugdíjas asszonykórus tagjaival

A beregszászi Petőfi Sándor Nyugdíjasklub énekkarának tagjai hetente összejárnak, hogy együtt próbáljanak. Szeretnek énekelni, de legnagyobb vágyuk, hogy dalaikkal megajándékozzanak másokat…
Mit adhat egy nyugdíjas, akinek a hangja már nem a régi, külsején is meglátszanak az évek, a színpadra is nehezebb fellépnie? Mit adhat egy idős néni, aki otthon betegen a még nála is betegebb férjét ápolja? Mit adhat egy nagymama, aki boldog, hogy az unokáinak nem kell átélniük a háború borzalmait, az elhurcolások poklát? És mit adhat az, aki a szovjet érában is magyar és hívő maradt minden tiltás ellenére? Azt, hogy a nehézségek ellenére is érdemes kitartani, így is lehet értéket teremteni, így is lehet széppé varázsolni az életet, így is megajándékozhatnak másokat. Bevallom, az interjú készítése közben úgy éreztem, hogy inkább őket kellene megajándékozni. Egy csokor virággal, egy kis figyelmességgel vagy akár egy számukra rendezett koncerttel…

– Megkérek minden kórustagot, hogy mutatkozzon be.

Irénke, a kórus vezetője: Krajnikné Hegyi Irén vagyok, foglalkozásom szerint zenetanár, kántor és kórusvezető. 2002-ben a Magyar Kultúra Lovagja címmel tüntettek ki a magyar zenei örökség határon túli ápolásáért.

V. Katalin: Varga Katalinnak hívnak, Beregszászban élek. Nyugdíjas vagyok, korábban a geológusoknál dolgoztam grafikusként.

Gizella: Én Illés Gizella vagyok. Szintén nyugdíjas. Fő foglalkozásom az unokámra való vigyázás. Korábban több munkahelyem volt. Dolgoztam varrodában és sok más helyen. Három gyermekem és három unokám van.

O. Katalin: Oltmann Katalinnak hívnak. Búcsúban lakom. Az egyháznál szoktam segédkezni. Azelőtt egy nyaraló konyháján dolgoztam.

N. Mária: Nagy Mária, nyugdíjas. Gyárban dolgoztam, faszárítással foglalkoztunk.

Elza: Kelnik Elza vagyok Búcsúból. Egész életemben fizikai munkát végeztem. Két fiam, három unokám és három dédunokám van. 1992 óta járok a nyugdíjasklubba. Nagyon szeretem a verseket.

Magdolna: Ignáczi Magdolna vagyok, nyugdíjas. Beregszászban élek. Az egészségügyi szakközépiskolában dolgoztam raktárnokként.

K. Mária: Kishegyi Mária vagyok, nyugalmazott magyartanár.

– Hogyan találtak egymásra?

N. Mária: Mindnyájan a beregszászi Petőfi nyugdíjasklub tagjai vagyunk, ott ismerkedtünk meg. Egy héten egyszer, hétfőnként találkozunk. Irénke kezdett el velünk foglalkozni, hogy a klub műsoraiban felléphessünk. Nagyon sok szép, megható éneket tanultunk neki köszönhetően.

Gizella: Igen, Irénke volt az, aki mindig összetartott bennünket. Szeretjük a zenét, és amíg ő vezeti az énekkart, addig mi is énekelünk.

O. Katalin: Amíg bírok, biztosan járni fogok énekelni.

– Tehát Irénke néni alapította a kórust?

Irénke: A klub megalakulása idején Till Gyuszi bácsi volt a karnagy. Én akkor még csak harmonikával kísértem az énekeket. Mikor Gyuszi bácsi Magyarországra költözött, átvettem a kórus vezetését.

– Változott azóta az énekkar összetétele, működése?

Irénke: Abban az időben még körülbelül harmincöt tagunk volt. Sokan énekeltek, mert a rendszerváltás után az emberekben fellobbant a vágy, hogy megszólalhassanak, hiszen sokáig hallgatniuk kellett. Számos olyan dalt adunk elő, amely régebben be volt tiltva.
Emlékszem az első március 15-i fellépésünkre: a művelődési ház nagyterme zsúfolásig megtelt, sokan kint rekedtek, mert nem engedték be az embereket, hogy le ne szakadjon a karzat. Sajnos mára megfogyatkoztunk. Az újabb nyugdíjasok nem szívesen csatlakoznak: nincs idejük, nincs igényük rá. A régiek vagy nem bírnak, vagy már meghaltak.

Elza: A 90-es évek elején a klubhoz is sokan csatlakoztak: 350 tagja volt. Kórházba is jártunk: én és a férjem harminc-harmincöt beteget látogattunk meg egy évben. Kisebb ajándékot is vittünk nekik. De nem is az ajándék esett jól a fekvőbetegeknek, hanem inkább a figyelmesség.

– Mit jelent Önöknek az, hogy énekelhetnek?

O. Katalin: Egyszerűen szeretünk énekelni.

Gizella: Kikapcsolódást.

V. Katalin: Örömöt jelent számomra.

Elza: Nagyon jól érzem magam, mikor énekelek. Otthon is szoktam dalolni. Egyedül vagyok egész nap, ilyenkor verset mondok vagy énekelek. Ha énekelek, elfelejtem minden bánatomat.

Magdolna: Mindig is nagyon szerettem énekelni. Köszönöm Irénkének, hogy még foglalkozik velünk, és nyugdíjasként is gyakorolhatom az éneklést.

K. Mária: Hogy miért járok ide? Mert szeretem. A zene számomra a minden. Főképp a népzenét, a nótákat és az egyházi énekeket kedvelem. Még csak két-három éve járok ebbe a kórusba, de korábban több énekkarnak is tagja voltam.

– Van-e közös célja ennek a kórusnak?

Irénke: Átadni a dalokat és az éneklés szeretetét a fiataloknak.

N. Mária: Irénke nagyon szép dalokat válogatott össze. Jó, ha ezeket mások is megismerik és megtanulják. Persze az is nagyon jólesik, ha megdicsérnek. Így érezhetjük, hogy fontos, amit teszünk.

– Irénke, milyen témájú dalokat gyűjtött össze?

Irénke: Elsősorban idős emberektől és a tanítványaimtól gyűjtött dalokat énekelünk. Rádióban, tévében hallott énekeket jegyeztem fel. Témájukat illetően van egy koncertnyi anyagunk a magyar kultúra napjára, március 15-re, anyák napjára, az aradi vértanúk emléknapjára, október 23-ra, a Trianon emléknapjára, karácsonyra, a Rákóczi-emléknapra. Nagyon sok dalunk van, inkább az jelent gondot, hogy nincs alkalmunk előadni ezeket.

– Idén március 15-én felléptek valahol?

Irénke: Minden évben énekelünk a Petőfi-szobornál a koszorúzás alatt. Idén nem sikerült, mert valószínűleg későn jeleztük a fellépési szándékunkat.

– Milyen dalokkal készültek?

Irénke: A „Március közepén”, „Szabadság ünnepén”, „Magyar tavasz, téged várunk”, „Imádkozunk a hazáért”, „Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában” és sok más ének is van a repertoárunkban.

– Most éppen melyik ünnepre készülnek?

Gizella: Anyák napjára.

– Hol lépnek fel ebből az alkalomból?

Irénke: A nagybégányi művelődési házban és a beregszászi római katolikus közösségi házban. Ha hívnak máshova is, szívesen megyünk.

– A dalok témája többnyire a nemzetiségükhöz kapcsolódik. Mit jelent Önök számára a magyarságuk?

Irénke: Az anyanyelvünket, a nemzetünket. Mindenünk a magyarság. A kommunista időben nem lehetett kifejezni teljes mértékben az érzéseinket. Mint már említettem, gyakran énekelünk olyan dalokat, melyek sokáig tiltva voltak.

Elza: Magyarnak születtünk, annak is érezzük magunkat, és azok is maradtunk. Magyarul beszélünk, magyarul imádkozunk, ez az anyanyelvünk.

N. Mária: Édesanyáink magyaroknak neveltek bennünket. Belénk oltották annak a fontosságát, hogy magyarok maradjunk, és hogy ezt a fiatal nemzedéknek is átadjuk. A mi generációnknak sokszor nem volt könnyű a helyzete, de mi mindig azon igyekeztünk, hogy szüleink örökségét megtartsuk. Nagyon örülök, hogy így van. Remélem, hogy ameddig élünk, lesz erőnk és kedvünk is hozzá. Irénke segítségével ezt dalokkal is kifejezhetjük.

Magdolna: Magyarnak születtünk. Szüleink, dédszüleink mind magyarok voltak, itt születtek, Kárpátalján, itt vannak eltemetve, úgyhogy ide tartozunk. Visszük tovább, amit őseinktől kaptunk.

Elza: Mi, akik átéltük a háborút, tudjuk, hogy milyen volt az az élet. Soha nem felejtjük el, milyen nehéz volt megmaradni. Most nagyon hálásak vagyunk a magyar államnak, hogy sokat segít Kárpátaljának.

Magdolna: Mind magyar iskolába jártunk. A továbbtanulás viszont nehézkes volt, mert dolgoznunk kellett, hogy segítsünk eltartani a családot.

98598_2

– A nehéz körülmények ellenére a zene jelen volt akkoriban az életükben?

O. Katalin: Tagja lehettem az iskolánk kórusának. Magyar dalokat énekeltünk. Gyakran jártunk fellépni, még Magyarországon is szerepeltünk.

Gizella: Mindig is szerettem a zenét. Leginkább otthon és a templomban énekeltem és énekelek most is.

Irénke: A zene mindig is része volt az életemnek. Jártam zeneiskolába, zenetanár lettem, és 46 évig tanítottam.

Magdolna: Iskolás koromban egy énekkarban énekeltem. Nagy élmény volt számomra.

N. Mária: Az iskolánknak volt énekkara és táncegyüttese. Mindkettőnek tagja voltam. Még ma is megvan az a fénykép, amelyen ikertestvéremmel magyar nemzeti viseletben táncoltunk. Egy ideig zeneiskolába is jártam, de nem vettem komolyan. Testvéremmel hegedülés helyett a parkban üldögéltünk. Apukámat 44-ben elvitték lágerbe, szegény anyukám nem tudott mindig felügyelni bennünket. Csodálkozom azon, hogyan tudott ennek ellenére, egyedül ilyen szépen felnevelni, szépre, jóra tanítani minket. Micsoda ereje volt!

V. Katalin: Én nem nagyon énekeltem, de itt, a nyugdíjasklubban annyira megszerettem, hogy alig várom az újabb próbát, az újabb találkozást.

Elza: Már hétévesen azon gondolkodtam, hogy vajon lesz-e ennivalónk, segítettem, amiben tudtam. Majdnem úgy alakult, hogy iskolába se jártam, mivel édesapám meghalt, így anyukám nevelt egyedül engem és a testvéreimet.
Később a férjem is lágerviselt lett. Az a világ nagyon nehéz volt, nem adatott idő és lehetőség énekórára, zeneiskolára, pedig énekelni mindig szerettem.

– Ki a kedvenc előadójuk?

V. Katalin: Különösen a régieket szeretem, például Kovács Katit, Korda Györgyöt, Koós Jánost. Rádiót is gyakran hallgatok mostanában, kedvencem a kívánságműsor.

Irénke: Én is szeretem hallgatni a Kossuth Rádiót, a Pulzus Rádiót, minden olyan zenét, ami szép, aminek van tartalma. A nagyon elvontat nem kedvelem, az a fiataloknak jó. Szeretem a Kormorán együttest, Szörényi Leventét, az Ismerős Arcok együttest, Zoránt, Pintér Bélát, Ákost, Kovács Katit, néha hallgatom a Kárpátiát.

Elza: Én a régi nótákat szeretem. Olyan dalokat hallgatok szívesen, melyeknek van értelme, mondanivalója.

Magdolna: Máté Pétert, Cipőt, Koncz Zsuzsát, Cserháti Zsuzsát, Máté Ottiliát hallgatok. Emellett szeretem az operetteket, az operát.

N. Mária: Kedvencem a Kormorán, a Muzsikás együttes, Máté Ottilia. Bojtor Imrét is hallgatom gyakran. Az Illés, az Expressz együttes szintén nagyon jó.

– Irénke néni, több kórust vezet, együttesben játszik, kántorkodik a templomban. Honnan veszi az ehhez szükséges erőt, lelkesedést?

Irénke: Igen, három kórust vezetek. Két templomban orgonálok, és a harmonikaegyüttes tagja vagyok. Az erőt csakis a Jóistentől kapom. Mindennap úgy ébredek, hogy csinálni kell. Valamelyiket szívesen átadnám, ha látnám, hogy van helyettem megfelelő, lelkes személy.

– Hogyan tudják átadni a zene szeretetét a fiataloknak?

Magdolna: A mi családunkban nemzedékről nemzedékre öröklődött a zene, az éneklés iránti szeretetet. A szüleimnek jó hangja volt. Édesapám és nagybátyámék hegedültek. Amikor nagyobb ünnepekre, születésnapokra összejöttünk, mindig énekeltünk közösen. Húgom a Fehér Kő étteremben énekelt, annak idején Kijevben is felléptek néhányszor.

K. Mária: Próbálgatom, de mások előtt nem igazán merek énekelni. Ha már valaki hallgatja, akkor van bennem egy kis félelem. Egy időben, amikor alsós tanár voltam, éneket is kellett tanítanom a gyerekeknek. A tanítványaim azt mondták, hogy úgy énekelek, mint egy színésznő.

O. Katalin: Édesanyám és édesapám szeretett énekelni. Az unokáim is szívesen dalolnak. Néha közösen énekelünk, bár ők a modernebb zenét, én pedig a régieket szeretem.

Gizella: Van egy kis zenedobozom. Azt reggel bekapcsolom, és van úgy, hogy csak délután kapcsolom ki. Az unokámmal együtt hallgatjuk, már ő is megtanulta a nótákat, táncol is közben. Ketten énekelünk.
A nagyobbik unokám ügyesen hegedül, a vejem hegedűtanár. Testvéreimmel inkább egyházi dalokat énekelünk.

V. Katalin: Van egy kisfiú unokám, akinek nagyon jó hangja van, vele szoktam énekelni. Apukám zenész volt, nagybőgős és dobos. A bátyám zenetanár, ő szaxofonon, klarinéton játszik.

Irénke: Családunkban sok a zenész, de úgy látom, az unokák már nem lesznek azok.

– A kóruson belül kialakultak-e barátságok? Szoktak-e más alkalomból találkozni, összejárni?

O. Katalin: Mivel Elzával mindketten Búcsúban lakunk, ráadásul szomszédok vagyunk, ezért gyakran meglátogatom őt.

Irénke: Próba előtt vagy után néha elmegyünk kávézni.

Elza: Szeretünk együtt lenni, szerintem ez egy jó csapat.

Bundáné Fehér Rita
Kárpátalja.ma