Felhangolva: Barta Ilona zongoraművész

Nem olyan rég volt szerencsém részt venni egy kiváló zongoraművész fellépésén Munkácson. Mivel neve ismeretlen volt számomra, ezért nagy lelkesedéssel és gyermeki kíváncsisággal hallgattam a kérdéseimre adott válaszait. A beszélgetés során elég gyorsan megértettem, hogy nem csak egy jó zenésszel ülök szemben, hanem egy nagyszerű és sokoldalú emberrel.

Barta Ilona Munkácson él és dolgozik.  A zenei vénát volt kitől örökölnie. Édesanyjának kiváló hallása volt, de nem volt hivatásos zenész. Viszont édesapja az a Kopinecz Pál, akit az egész város ismert. Miután befejezte a konzervatóriumot, karmesterként dolgozott, valamint zeneelmélettel és zeneszerzéssel is foglalkozott. A zene mellett, matematikus és fizikus végzettsége is volt.

Már három éves koromban megismerkedtem a zongorával, énekeltem is, – emlékezik vissza a művésznő. – Testvéremmel egy duettet alkottunk, még kórusban is énekeltünk. Komolyabb szinten végül is a zongorázást folytattam. Hétéves koromtól kezdve jártam zeneiskolába. Wittenberger-Alter Katalin volt a tanárom, aki egyike volt a legjobb pedagógusoknak. Megtanított engem arra, hogy ami a zeneiskolában történik, az nem tanulás, hanem inkább szórakozás. Az órák mellett művészettörténeti foglalkozásokat tartott nekünk, ahol bemutatta, hogy milyen korszakban mi volt a jellegzetessége a zenének, az irodalomnak és az építészetnek. Már tizenhárom évesen Albert Schweitzert olvastam és Debussyt hallgattam – mondta büszkén.

A  középiskolai tanulmányai után Ungvárra került, ahol zenét tanult, de a családi körülményei úgy alakultak, hogy nem volt lehetősége konzervatóriumba menni, ezért egyedül tanult tovább.

Huszonöt éven át a városi zeneiskolában tanított, majd 46 éves korában egyetemre jelentkezett és befejezte a fiatal korában elhalasztott tanulmányaimat, és így magiszteri diplomát szerzett zenepedagógiai szakon. Ugyanakkor már nem tért vissza a zeneiskolába, hanem magántanárként folytatta tevékenységét.

Természetesen jobban szerettem a zongorázást, mint a tanítást, – vallotta be őszintén, – Sok esetben a gyerekek félvállról veszik a zenét: nem készültek, nem gyakoroltak. Ezért inkább a magánórákat szerettem, azok motiválnak, ahol már komolyabb hozzáállással találkoztam, hiszen ebben az esetben már a gyerek is önszántából és szívesen jön a foglalkozásra. Ilyen esetekben rövid idő alatt nagy sikereket érhettünk el. Ami fontos: soha nem foglalkozom az egyik tanítvánnyal úgy, mint egy másikkal, soha nem veszem ugyanazt a programot, hiszen mindenki egyedi, mindenkinek megvan a saját tempója, saját ízlése, saját elképzelése és igénye. Az iskolában sem előnyös a közös program, mert nem feltétlenül igazodik minden gyerek szintjéhez, tempójához. Inkább az lenne fontos elsősorban, hogy elsajátítsák az empátiát, a kreativitást, hogy megtalálják a kiutat a nem mindennapi, nem szokványos helyzetekből, mert ezekre nagy szükségük lesz majd a jövőben, – hangsúlyozta gondoskodó szeretettel Ilona.

Párhuzamosan sok más tevékenységet is kipróbált. Sütött és árult süteményeket az utcán, amikor így alakult. Előfordult, hogy bíróságon is dolgozott. De közben meghívtak az Eurythmics céghez, ahol menedzserként és módszerészként is tökéletesen állta a helyét. Sokat játszott éttermekben bárzongoristaként. Például az ungvári Váraljában vagy az Old Continent-ben. Ez egyik kedvenc helye, ahol sokszor megfordult és sok kellemes emlék fűződik hozzá. Egy ideje egy teljesen más szerepben is hallható Ilona:

Meghívást kaptam egy rádióműsor vezetésére az ungvári Jeden rádióba, ahol érdekes emberekkel beszélgettem. Nagy hallgatottsága volt, szeretem ezt a munkát. No sze áj (Ez igen!) a címe, ami azt tükrözi, hogy az interjúalanyra fordítom egész figyelmemet, abban az időben ő számomra a legfontosabb és rá vagyok kíváncsi. Általában nem szokványos, váratlan kérdéseket teszek fel, de igyekszem megőrizni a szabadságukat, hogy ők is jól érezzék magukat, – meséli lelkesen.

Amikor megkerestem az Ilonát az interjú miatt, azt hittem, hogy a magyar az anyanyelve. A beszélgetésből kiderült, hogy nem így van. Mindig is érdeklődött a nyelvek iránt.  Már kiskorában önszorgalomból megtanult németül és magyarul.

Nem tudtam elfogadni azt, hogy Kárpátalján élek és nem tudok a magyarokkal egy nyelvet beszélni, ezért motiválva éreztem magam, hogy tanuljak, – emlékezett vissza. – Ezenkívül érdekelt a magyar konyha. Van is magyar szakácskönyvem, melyből sokat tanultam. Ma is szívesen felelevenítem a hagyományokat, például tepertős pogácsát is gyakran sütök – árulta el a zongoraművész.

Az érdekes és eseménydús élet mára sem ért véget. Ilona jelenleg is szívesen vállal fellépést, rádiózást, orgonálást a templomban vagy tanítást. Elárulta, hogy Czipola Gizella operaénekes felkérte, hogy kísérje őt Ungváron koncertmesterként fellépése alatt.

Bármit is csinál, mindent igyekszik lelkiismeretesen és tökéletesen elvégezni. Amikor egy fellépésről van szó, akkor megnézi, ki a hallgatóság és mindig ahhoz igazítja a repertoárt.  Elmondása szerint a Lila akácok című dal mindig nagyon sikeres, amikor magyar idősebb emberekből áll a közönség. Megkérdeztem tőle, hogy általában hogyan zajlik egy napja, hogyan osztja be az idejét a sok teendője miatt.

Ha van fellépésem, akkor egész nap hangolódom rá. Már reggeltől sétálok, pihenek, nem gyakorlok, legalább is azt, amit a fellépésen kell majd lejátszani. Később elkezdek készülni: zuhanyozás, smink, öltözködés. A ruhák és ékszerek terén el kell mondanom, hogy sokszor kidobálom az összes ruhámat és sokáig keresem a megfelelőt. De fellépés előtt egy órával már mindig készen állok. Ha egy egyszerű, fellépésmentes napom van, olyankor délelőtt keresem fel telefonon vagy személyesen azokat az embereket, akiknek szükségük van a segítségemre. Vagy éppen felköszöntöm azokat, akiknek születésnapjuk vagy névnapjuk van. Ha temetőbe készülök, azt is ebéd előtt teszem. Később főzök, ebédelek, majd esetleg zongorázok, barátokkal találkozom, filmet nézek, olvasok, tanulok. Egy park mellett élek, ezért minden nap időt szánok a sétára. Amikor nehezebb nap következik, és több erőre van szükség, akkor a napfelkelte szemlélésével kezdem a reggelt – meséli részletesen.

Gyakran nem közönségnek, hanem otthonában is játszik, saját maga számára. A szomszédok már tudják, hogy ha töpreng valamin, akkor mindig Bach-ot játszik, mert ez kiegyensúlyozottá teszi. De nem áll messze tőle az, hogy Beethovent, Shopin-t vagy jazzt játsszon.

Hogy mi az oka ennek a lelkesedésnek, a sokoldalúságnak? Erre a kérdésre így válaszol:

 Nincs titka, de tudok adni egy magyarázatot: az életem tele volt extrém és nehéz helyzettel. Idővel megtanultam, hogyan tanuljak ezekből, hogyan uraljam magam. Ma már nem teszek különbséget a nehéz helyzet és a könnyű között. Én mindent elveszítettem, amit az emberek féltve őriznek. Kivéve az Istent. Ő mindig mellettem maradt és Benne mindig bízhatok. Az életben nagyon sok minden változik, sokszor a barátokból ellenségek lesznek. Nem tudhatjuk, hogyan alakul. Az emberek felé nincs elvárásom, ezért nem is csalódom bennük.  Fontos, hogy megértsük egymást, de még fontosabb, hogy akarjuk megérteni egymást. Közben szeretek segíteni az embereknek. Minden nap szánok arra időt, hogy felhívjak ismerősöket, megkérdezzem, hogy mi van velük. De köszönetet nem várok. Amint várod a hálálkodást, akkor már nem vagy szabad. Nagyon fontos az életemben az, hogy készenlétben vagyok. Ha éppen nincs munkám, akkor is egyfolytában készenlétben vagyok a felkérésekre. Soha nem fordult elő, hogy hívtak dolgozni, és azt mondtam volna, hogy még gyakorolnom kell. Volt, hogy fellépés előtt két órával szóltak, hogy menni kell. És mentem. Ez a készenlét olyan, mint a folyton égő gyertya vagy mécses. Olyan ez, mint a tűz a juhászok számára, amikor a hegyekben vannak, és soha nem szabad kialudnia, mert ez ott a mindenük. Így, ha az ember készenlétben él, akkor ez biztonságot ad neki. Talán ez a titka annak, hogy ilyen az életem, – összegezte végül.

Mindezek a szavak érezhetően a szívéből és tapasztalatból jöttek, nem pedig egy elolvasott cikk alapján mondta. Öröm volt megismerkedni, beszélgetni.

Bunda Fehér Rita

Kárpátalja.ma