IV. BercsényiFeszt és Honeybeast-koncert Ungváron

Felhangolva: Cantus Akadémiai Kamarakórus

Szerző: | 2021.02.27., 12:00 | Felhangolva

Kárpátalja egyetlen olyan kórusa, melynek tagjai számára a fellépések és a próbák nem csak hobbi, nem csak kedvtelés, hanem munkahely, valódi hivatás. Soraiba csak szigorú feltételek megléte mellett kerülhetnek be a tagok. Szakács Emil, az énekkar megálmodója, alapítója és jelenleg is karmestere szívesen mesélt működésükről, életükről.

– Mi késztette Önt harminchárom évvel ezelőtt arra, hogy megalapítson egy énekkart?

Kezdem az elején. Ungváron születtem. Édesapám karmester volt, és mi, a három fivér, szintén zenei pályát választottunk. Tanulmányaimat az ungvári zeneiskolában kezdtem, majd a Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskolában folytattam, és végül a Kijevi P. Csajkovszkij Konzervatóriumban szereztem meg karmesteri diplomámat. Azt választottam, amit szeretek, és azzal a tudattal tanultam, hogy ez egy életre szól, így hát 1985 óta a hivatásomnak élhettem. Amikor befejeztem a sorkatonai szolgálatot, minden vágyam volt, hogy megszervezzek egy kórust. Eleinte a csoport ismerőseimből, barátaimból állt, és a létszám sem volt túl magas. 

– Tehát egy amatőr csapattal indult.

Igen, és ezzel az amatőr csapattal indultunk el nem sok idő elteltével 1990-ben a Debreceni Bartók Béla Nemzetközi Kórusversenyre. Abban az időben, amikor a határok még nem igazán nyíltak meg, nem volt internet, sem információnk a külvilágról, akkor nagy dolognak számított ez az esemény. Mekkora meglepetés volt számunkra, amikor harmadik helyezést nyertünk el ezen a rangos és nem egyszerű versenyen! Az énekkar életében ez egy mérföldkő volt, mert különböző nemzetközi fesztiválok vezetői felfigyeltek ránk, és attól kezdve rendszeresen kaptunk meghívót különböző külföldi eseményekre: Angliából, Svájcból, Németországból, Olaszországból. 1992-ben ismét részt vettünk a debreceni versenyen és már elsők lehettünk. Akkor értettem meg, hogy amatőr énekkarként elértük a lehetőségeink csúcsát. Kevésnek tűnt a heti három próba. Többet akartam. Egy hivatásos énekkarról álmodtam.

– Hogyan vált valóra az álma?

Szinte a lehetetlennel álltam szemben. A vezetőség azt mondta, hogy a filharmónia és a népi kórus mellett nincs szükség énekkarra. De addig-addig kopogtattam, míg végül néhány ismerős segítségének köszönhetően létrehoztuk a kórust. Mi lettünk Kárpátalja első hivatásos akadémiai kamarakórusa. Nagyon nehéz időszak volt ez, mert újra felmerült a szakemberhiány kérdése. Az alapítás évekig húzódott, de hát ez is hozzátartozott a munkánkhoz. Eközben csodának tartom, hogy meg tudtunk alakulni.

– Minek köszönhetik a nagy sikert, különösen, amikor még amatőrökkel kezdtek?

A lelkesedésnek és az akaratnak.

– Milyen feltételeknek kellett megfelelniük a kórustagoknak?

Korábban a csapatunk tagjai közé tartoztak fizikusok, történészek stb., akik egyszerűen szerettek énekelni. A hivatásos énekkarba csak zenei végzettséggel rendelkezők jelentkezhettek. Éppen emiatt volt nehéz dolgunk. Az évek során többször előfordult, hogy nekünk kellett kinevelnünk az utánpótlást.

– Hány óra egy kórustag munkaideje naponta?

Négy óra, de hetet számolnak be nekünk. Tehát gyakorlatban négyet énekelünk, a maradék három óra szövegtanulás és egyéb tevékenység. Meg kell említeni, hogy szinte mindenkinek van emellett másik állása is: zeneiskolában, szakközépiskolában stb. Elég sokan hagyták ott a csapatunkat éppen a kevés fizetés miatt. Emiatt a kórusnak volt is egy krízisidőszaka. Zenéből megélni sohasem lehetett, így van ez most is.

– Minek köszönhetik a rendszeres svájci turnékat?

Egy alkalommal itt Kárpátalján szolgáló svájci önkéntesek hallhatták énekünket. Meghívtak. Azóta, 1999-től mostanáig kétévente turnézunk Svájcban. Általában három hetet töltünk ott. Ez anyagilag is hatalmas segítség számunkra, különösen eleinte volt az. E lehetőség nélkül kórusunk talán nem élte volna túl a nehezebb időszakokat.

– Svájci barátaik is rendszeresen ellátogatnak Kárpátaljára.

Így van. Szívesen eljönnek, hogy gyakorlati foglalkozásokon vegyenek részt. Egy héten át gyakorlunk, készítünk egy közös műsort, amelyet végül előadunk.

– Mikor alapították a Modern Szakrális Zenei fesztivált?

2001-ben szerveztük meg az elsőt, azóta már nyolc ilyen fesztiválunk volt. Általában áprilisban kerül megszervezésre. Egy hétig tart. Hívunk vendégeket, fellépőket és nem csak kórusokat, hanem zenekarokat is. Jó érzés, hogy létrehoztunk valami újat. Közben hatalmas tapasztalatot szereztünk és az emberek is nagy érdeklődéssel fogadták, hiszen ki voltak éhezve erre a műfajra.

– Térjünk át a repertoárra. Mit énekelnek legszívesebben?

Eleinte bizonytalan voltam. Elég kevesen voltunk, és mivel a reneszánsz zenéhez nem kell nagy létszám, ezért ezt a műfajt választottuk. Itt Kárpátalján mindig is a népi kórusok voltak jelen a kulturális életben. Viszont én akadémiai kórust szerettem volna. A debreceni siker után növekedett a létszámunk és különböző stílusokban próbáltuk megtalálni önmagunkat. A versenyre nehéz műveket kellett megtanulnunk, mert csakis a XX. század második felének zenéjével lehetett benevezni. Akkor énekeltünk először kortárs darabot. 

Emellett repertoárunkban vannak ukrán népdalok, ortodox stílusú, egyházi és világi énekek. Volt egy jazzkorszakunk is. Énekeinket olykor színdarabbal, hangszerekkel, zenekari játékkal színesítettük. A fesztiválunkra kortárs egyházi dalokkal készültünk. De mindig úgy gondoltam, hogy bármilyen stílusban is énekelünk, a műfaj legjobbjait kell játszanunk, hogy folyamatosan fejlődjünk és magaslatokat érjünk el.

Megemlíteném, hogy nagyon sok magyar dalunk van a repertoárban, mellyel rengeteget turnéztunk.

– Hogyan telt a 2020-as karanténos időszak a kórus számára?

Tavasszal két és fél hónapig otthon ültünk. Júniusban kezdtünk el próbálni, de nem volt könnyű, mert hiányzott a motiváció. Tiltva volt minden fellépés, ezért a lelkesedés is minimálisra csökkent.

Amikor ősszel is folytatódott a karantén, elhatároztuk, hogy nem várunk tovább, feltaláljuk magunkat ebben a helyzetben. Így jött létre a Piknik a Cantus kórussal című projekt, melynek keretében egy-egy földrajzilag és történelmileg érdekes vidéket keresünk fel. Szakemberek segítségével megismertük a történetüket, majd ott helyben adtunk egy kis szabadtéri koncertet, bográcsost főzünk. Két busszal indulunk: egyikben a kórustagok, másikban a közönség utazik, akik jelentkeznek a programra. Eddig két ilyen eseményünk volt: bebarangoltuk az Ungvári járást és Lemberget. Az idei évre is van már négy tervünk: a Beregszászi, a Nagyszőlősi járás, Huszt és Visk. Távolabbi terveink között van a magyarországi határmenti települések felfedezése, különösen azok, amelyeket a határrendezés következtében kettészeltek, mint Szelmenc vagy Bocskó. Ezzel szeretnénk jelezni, hogy a kultúránk akkor is egybe van kötve, ha más országokban élünk.

Meg kell említenem Szarvas Péter építészt, aki minden alkalommal elkísért és nagyon sokat segített és segít a mai napig, hogy projektjeink megvalósuljanak. Az ő közreműködésével újult meg a próbatermünk és a hozzá tartozó helyiségek is.

Most, pont a karantén idejére esett Leontovics híres zeneszerző, a Scsedrik szerzője halálának 100. évfordulója. Nem tarthattunk koncertet, de nem ülhettünk tétlenül. Egy héten keresztül ismételtük a szerzeményeit, majd behívtunk pár embert és megmutattuk, bemutattuk a kórusműveket.

Van-e klipjük vagy videóanyaguk, amellyel esetleg az online világban is jelen vannak?

Az első piknikről készült egy videófelvétel, de még a tart a vágás folyamata. A Leontovics emlékestre is hívtunk videóst, illetve hanganyag is készült. Úgy látom, hogy kénytelenek vagyunk a továbbiakban is gondolkodni ilyen anyagok elkészítésén.

– A jövőre nézve milyen tervei vannak még az énekkarnak?

Ugye a múlt évben minden terv füstbe ment. Bach-koncertsorozatra, sőt Bach-fesztiválra készültünk a zeneszerző születésének évfordulója alkalmából. Csatlakozni szerettünk volna a Bach mindenkinek mozgalomhoz, mely Európában több országban is jelen van. De sajnos a karantén miatt még nem jött össze. Reméljük, hogy idén megvalósulhat a tervünk és mind a négy megtervezett koncertre sor kerül. Ugyanígy vagyunk a svájci utazással és a svájci vendégek fogadásával: tavaly elmaradt, idén, reméljük, összejön.

Egy ideje szeretném, ha az énekkarnak lenne saját zenekara. Sikerült meghívnom néhány hegedűst, akik Újév előtt debütáltak. Már most ki merem mondani, hogy van saját vonósnégyesünk, de jó lenne még több hangszer, még több zenész. Ez például azért is fontos, mert nagyon szeretnénk egy Mozart-koncertet is összehozni, de minden műhöz szükséges a kíséret.

A legnehezebb a jelenlegi helyzetben, hogy nem lehet tervezni, mert bármelyik pillanatban bejelenthetik a szigorúbb karantént.

– Van-e az énekkarnak nagy álma?

Nehéz kérdés. Egyre kevesebb a nagy álom. Korábban még sok tervem volt, nagy lelkesedés, több idő. De tapasztalatot szerezve látom, hogy ahogyan harminc éve sem, most sincs több szakember, állami támogatásból sincs több,  mint az elején…

Bunda Fehér Rita

Kárpátalja.ma

Pin It on Pinterest

Share This