FilmKalauz: Isten hozott a babaházban
Todd Solondz 1995-ös klasszikusa, az Isten hozott a babaházban papíron egy amerikai fekete komédia egy tizenkét éves, szemüveges, nem túl előnyös külsejű kislányról, Dawn Wienerről. A valóságban viszont ez nem is film, kérem szépen, hanem egy szikével végrehajtott élveboncolás.
Néztem ezt a szerencsétlen, szemüveges kislányt, akit mintha direkt arra tervezett volna a sors, hogy megalázzák, és hirtelen elöntött a tiszta nosztalgia.
Mert valljuk be, Dawn én voltam. Ott ültem a padban, a szemüvegemmel meg a totális szociális analfabetizmusommal, és teljesen meg voltam győződve róla, hogy a világ összeesküdött ellenem. Velem is megtörtént minden: a hátam mögötti kuncogás, a gyilkos megjegyzések, meg az a megmagyarázhatatlan, kollektív közutálat, amiért elég volt reggel felvenni egy rossz fazonú pulóvert vagy levágatni a frufrum. Én meg éjszakánként arról álmodoztam, hogy egyszer majd híres leszek, aztán mindannyian könyörögni fognak az aláírásomért. Száz százalékig áldozat voltam, a meg nem értett zseni, akit a suttyó többség eltapos.
Dawn egy olyan kislány, aki se otthon, se az iskolában nem találja a helyét. A bátyja piszkálja, a húga mindenben népszerűbb nála, az iskolában pedig a többiek folyamatosan kinevetik és megalázzák. Kétségbeesetten szeretne barátokat, szeretne szerelmes lenni, szóval „beleszeretett” az iskola egyik népszerű fiújába, és különféle furcsa próbálkozásokkal igyekszik közelebb kerülni hozzá, és legfőképpen szeretne végre számítani valamit.
Dawn ráadásul nem az a klasszikus filmes áldozat, akit a néző rögtön a szívébe zár. Saját maga sem mindig ártatlan: hazudik, irigykedik, manipulál, idegesítő, ügyetlen, és kifejezetten rossz döntéseket hoz. Ugyanúgy bánt másokat, ahogy őt bántják, így még azokat is megértjük, akik kinevetik.
Míg Dawn kálváriáját alig egyetlen tanéven át követjük nyomon a vásznon, az én életemben azért eltelt pár év. A hormonok lenyugodtak, a pattanások visszahúzódtak, én is átkerültem a barikád másik oldalára. Új iskolába jártam, feketére festettem a szemem meg a körmeim, és ezzel a sejtelmesen makrancos külsővel valahogy sikerült kiharcolnom magamnak egy kis pozíciót.
Azt hinnénk, hogy ha valakit éveken át szívattak és kiközösítettek, akkor majd megértő és jó fej lesz másokkal, amint végre beveszik a buliba. Hát, dehogy lesz. Amint átkerültem a másik oldalra, én is pont olyan szemét voltam a gyengébbekkel, mint amilyenek velem voltak korábban. Kiderült, hogy a csordaösztönnél nincs erősebb: a tegnapi áldozat gondolkodás nélkül beáll bántani a másikat, csak mert örül, hogy végre nem őt bántják. A kiközösítésben ugyanis nem is az a legrosszabb, amit veled csinálnak, hanem az a megkönnyebbülés, amikor rájössz, hogy ma végre valaki mást szívatnak helyetted.
Solondz filmje pont erről a mechanizmusról szól. Nem akar megmenteni senkit, nem ad erkölcsi feloldozást, és főleg nem állítja, hogy a szenvedés nemesíti a lelket. A szenvedéstől az ember legfeljebb óvatosabb meg rosszindulatúbb lesz.
Nézzétek meg ezt a filmet, ha tehetitek. Nem lesz tőle jobb kedvetek, a gyerekkori traumáitokat sem fogja begyógyítani, de jó rálátást ad milyen kíméletlen tud lenni az emberi természet már tizenkét éves korban is. A stáblista alatt pedig kérjetek fejben, gondolatban bocsánatot attól a néhai osztálytársatoktól, akit annak idején ti szekáltatok. Megérdemli. Ti pedig ennyivel tartoztok a saját, mélyen belül még mindig ott szorongó gyerekkori éneteknek.
Bak-Kun Viktória
Amennyiben szeretne egy Önnek kedves filmről olvasni ajánlást, küldje el javaslatait a [email protected] e-mail-címre.