A „rettenetes munkához” is ragaszkodni kell

Akkor lesz igazán jó az ember valamiben, ha adottságaihoz, tehetségéhez kellő akarat, szorgalom és kitartás is társul. Mezőkaszonyban olyan személyekkel volt alkalmam találkozni, akik mindezekkel rendelkeznek, s olyanokkal, akik oda is figyelnek rájuk.

Tragédia a szövőszéken

– Édesanyám szövő-fonó asszony volt. Gyerekkoromban mindig mellette voltam, mindent megfigyeltem. A parasztembereknek varrt ruhákat mindennapi használatra. A kendervetéstől a szövésig mindent meg tudok csinálni, és ezt tőle tanultam meg – emlékszik vissza gyermekkorára Martonyi Magdolna. – Sok pokrócot szőttem, szövök, és el is szokták vinni. Rendelnek is tőlem. A nyírbátori református templomba például 63 méter pokrócot vittek el 4 évvel ezelőtt.

A kendert kévékbe rakva júliusban vitték le a Szernyére. Ott ázott kb. 3 héten át a víz alatt. Közben a sodrásnak köszönhetően szó szerint lerohadtak róla a levelek. De, ahogy Magdolna néni fogalmazott, „rettenetes munkája volt, míg abból anyagot szőtt az anyám”. Ilyen volt a dörzsölő és a fonó is. Akkoriban a fehérítést hamulúggal végezték: nagy mosófazekakban megfőzték a fahamut, s mikor leszállt, leszűrték, s a tisztáját felhasználva fehérítettek. Ha a szövésre szánt fonalak összeragadtak, az igazi tragédia volt Magda néni szerint. Ilyenkor tengerilisztből puliszkát főztek, amit rákentek egy súrolókefére, az összecsapzott szálak alá tették, s egy másik kefével simították.

Visszatérve a fonóhoz: a kaszonyi fiúk is ellopták a lányok orsóját. Na, de itt nem volt mese: aki nem akart csókot adni a tolvajnak, azt a bíró, aki a büntetést (vagyis a csókot) megállapította, összesodort kendővel fenéken csapta.

És egy másik különlegesség: húshagyó kedden rossz fazekat ütlegelve a pártában maradt lányoknak ezt kiabálták: „Húshagyó, húshagyó, itt maradt a vén lotyó!”

A régi, ma már nem élő szokások kapcsán Magda néni így nyilatkozott: „A kommunizmus minden ilyen dolgot szétvert.”

Ritka madár, „ritka” hal

Dancs Tünde kerámiái nem csupán dekoratívak, de témájuk, kivitelezésük miatt különlegesek is. Ő nem mellesleg a nagydobronyi cikkünkben bemutatott id. Hidi Endre lánya, így volt kitől örökölnie a tehetséget, s volt kitől ellesnie az alapokat is.

– A testvéreimmel mondhatni ebben nőttünk fel. Sok mindent ellestem az apámtól, s ha kérdésem volt, hozzá fordultam. A gyurmázással kezdődött, kezdődik az egész: a gyerek kézbe vesz egy darab agyagot, gyurmázza, formálja. Később a korongozást is elsajátítottam. Aztán 14 éves koromban Ungvárra mentem tanulni az iparművészeti szakközépiskolába kerámia szakra. Rajz, festészet, szobrászat, kompozíció és művészettörténet voltak a szaktantárgyaink. Négy évig tanultam ott. A megrendelés ritka madár. Az apámnál sokan megfordulnak, ő szokta eladni az általam készített kerámiákat. De különböző fesztiválokon is részt szoktam venni velük. Saját ötletek alapján dolgozom. A tányérokon legfőképpen absztrakt bogarak, lepkék, halak jelennek meg. Tehát a természetből merítek ihletet, de saját „átírásban”, nem természethűen jelenítem meg azt a munkáimon. Készítek gyertyatartókat is, amikben az az érdekes, ahogy kiszüremlik a rajtuk lévő réseken át a fény. Nagy vázákat nem készítek, mert ahhoz komolyabb fizikai erő is kell. Nem csinálom ezt folyamatosan, mert nincs saját műhelyem. Iskolában dolgozom 1999 óta. Rajzot tanítok, és szakköröm is van, amin az agyagozáson kívül szoktunk csuhébabát készíteni, gyöngyöt fűzni, applikálni is a gyerekekkel.

Nem cserélne egy miniszterrel

Borkészítés, gazdálkodás, borbélykodás – Pataki Lajos eredeti mesterségén, a cipészkedésen kívül ezekhez is ért, de fő hivatásához ma is hűen ragaszkodik.

– Édesapám műhelyében szerettem meg és tanultam ki a mesterséget. Utána Nagyszőlősön tanultam cipésznek szakiskolában. 1960-ban fejeztem be, és visszakerültem apám mellé. Ő a háború előtt lábbeli­kereskedéssel foglalkozott. Volt, hogy 33 ember dolgozott a műhelyében, és egy héten 140 pár női szandált bocsátottunk ki. Híres cipész volt egyébként. Tervezte is egy cipőgyár létrehozását Kaszonyban, ami akkor kisipari központ volt, de a háború miatt ez elmaradt. Mindig azt mondta, hogy egy jó cipész, aki becsületesen és lelkiismeretesen dolgozik, nem cserélne egy miniszterrel sem. Halála után én vettem át a műhely vezetését. A rendszerváltás előtt még készítettem is cipőket, de utána már nem. Volt időszak, amikor a cipőkészítők állandó üldözésben voltak. Még házkutatásra is sor került. De nem hagytam abba. A mesterséget szeretni kell, az igazságért pedig ki kell állni. Ma már hobbiszinten foglalkozom csak cipőjavítással. De több szakma művelője vagyok. Gyümölcstermesztéssel is foglalkozom, 2000-ben pedig elkezdtem szőlőt is telepíteni. Jelenleg 870 tőkém van. Magam metszem, kapálom, kötözöm.

Kuckó a ceruzák mögött

– Gyermekkoromtól rajzolok. Egy kis saját kuckót jelentett a rajzolás, ahová bármikor elvonulhattam – mesélte Baraté Ágnes, fiatal, de annál tehetségesebb festő. – Először mesefigurákat, majd a körülöttem lévő tárgyakat kezdtem el rajzolni. Az emberábrázolás iránti vonzalmam hamar megmutatkozott, 8-10 éves koromban már portrékat festettem a testvéremről. Sokszor próbálok visszanyúlni ehhez a gyermeki állapothoz, amikor nem kötnek a szabályok, csak a rajzlap van és én. A középiskolában a rajzórákon Dancs Tünde volt a tanárom. Innen a Nagyberegi Református Líceumba kerültem, ahol pedig Cserniga Gyula volt nagy segítségemre, aki a művészethez való hozzáállás terén is nagy hatással volt rám. Egy évvel a líceum befejezése után jelentkeztem a Kárpátaljai Művészeti Főiskola festő szakára. Utolsó éven pályáztam egy tanulmányútra, így kerültem kapcsolatba a Magyar Képzőművészeti Egyetemmel. Nagyon élveztem ezt az időszakot, rengeteget fejlődtem. Ekkor döntöttem el, hogy Budapesten akarok tanulni. Jelenleg másodéves festőhallgató vagyok. Több alkalommal volt már kiállításom Beregszászban, mostanában pedig egyre több van Magyarországon is, például az Országos Evangélikus Múzeumban, ahol 1. díjat nyertem pályamunkámmal. Az, hogy hogyan és mit alkotok, mostanában teljesen változó. Leginkább élményalapú, emberközpontú, szimbolista, amit festek. Rájöttem, hogy igazán azt tudom megfesteni, amihez személyesen kötődöm.

A titánok követe

„Én a Kárpátaljai Magyar Galambászszövetség elnöke lennék. Lenne itt nekem egy eredeti pávafarkú kakasom, nékije keresnék egy fehértollú, bögyös tojót. Van-e itt olyan?” – Ezzel a tréfás szöveggel mutatkozik be a lányos háznál Szaniszló Ferenc vőfély.

– Tizenegy éve kezdtem neki a vőfélykedésnek. Egy barátom nem talált vőfélyt, s mivel színészi múlttal rendelkezem, megkérdezte, elvállalnám-e. Megcsináltam, s utána szépen lassan beindult a vőfélykedés. Az első néhány évben még csak 2-3 felkérésem volt, de aztán egyre inkább megismertek az emberek. A versek, amiket használok, Magyarországról, Szabolcs megyéből származnak, de ránk, vőfélyekre jellemző, hogy több helyről szemezgetünk verseket, s abból áll össze az egész. A versek szép dolgok, de a legfontosabb dolog az improvizáció, hogy az ember azonnal tudjon reagálni a történésekre. Ha egy vőfély meg tudja találni a közös hangot az emberekkel, akkor nyert ügye van. A lagziknak megvan a maguk forgatókönyve, de például Fornoson és Dercenben néhány dolog borul, mert néha nincs menyasszonytánc, a menyasszony és a vőlegény családja pedig előbb külön helyen mulatozik. A Beregszászi, Munkácsi és Nagyszőlősi járásban sok helyen megfordultam már. Magyarországra is hívtak, de úgy tanítottak annak idején, s ma is azt a hitet vallom, hogy idehaza kell fejleszteni a kultúrát. Néhány évvel ezelőtt jöttek divatba a különböző játékok. De jómagam azt az elvet vallom, hogy bár a vőfélynek fontos szerepe van a lagzin, nem ő a főszereplő. Egy jó vőfély mindig látja, mikor kell tenni valamit, s mikor kell hagyni a dolgokat a saját újukon haladni. Ha beindult a buli, nem kezdek el a kamera előtt szerepelni, csak azért, hogy megmutassam, hogy én ilyen játékot is tudok. Egy időben rákaptak a párok a játékokra, de ma már sokan kérik, hogy minél kevesebb legyen. Én pedig örülök, ha a tradícióknál maradunk, és nem megyünk el a show-műsor felé.

A lányos háznál: „Szép jó napot kívánok eme tisztes háznak, fiatal és idős minden lakójának. Errefelé mi fontos ügyben járunk, ezért már a lábunkon is alig-alig állunk. Na, de mért van hát ez a kapu becsukva előttünk? Ilyen fogadtatást, bizony, mi nem tűrünk! Mert ezt az ifjú titánt itt, ha megharagítják, hogy mit fog az csinálni? Azt majd mindjárt meglátják. Ajánlom, higgyenek az ember fiának, hiszen olyan az ereje, akár egy spanyolországi bikának. Még egyszer békesség e háznak, jó napot kívánok, én itt a vőlegény követeként állok. Bátorkodnék a kedves jelenlévőkhöz szólni, hogy van-e itt násznagy, oszt azt megtudakolni.”

„Követségbe jöttünk eme tisztes házba, vőlegényünk küldött, ki epedve várja, hogy szép mátkáját végre karjaiba zárja. Hogy élete fonalát vele összekösse, és hű társa légyen néki mindörökre. Örömben, bánatban őt soha el nem hagyja, ezt a mai napon esküvel fogadja. Ezért hát kérném a kedves szülőket, engedjék hát útjára drága gyermeküket. Tudom, hogy aggódnak, hogy semmi baj ne érje, de hát ezután vigyáz rá a férje.”

Mindig dalos kedvben

Gábor Veronika 1935-ben született Mezőváriban. 1976-ban került Mezőkaszonyba. Rengeteg nótát és dalt ismer, amit szívesen el is énekel annak, aki érdeklődik irántuk.

– Gyerekkoromtól szeretem a nótázást. Nagyapám gyakran a térdére ültetett, és régi dalokat énekelt nekem. Nagyon jó nótás ember volt, és nagy magyar is, így sok hazafias dalt ismert. Megszerettem őket, folyton dúdolgattam, így nem is felejtettem el belőlük sokat.

Íme, néhány a magyar népdalok, nóták, balladák közül:

„Házunk előtt áll egy öreg nyárfa, nyárfa alatt édesanyám háza. Édesanyám fehér fejkendőben, cipót dagaszt fűzfa tekenőben. Anyám, anyám, de régen elmentem, gyürkölt fehér cipót de rég ettem. De rég vágtam a búzába rendet, édesanyám, látom-e még kendet?”

„A fonóba’ szól a nóta, én Istenem, de régóta hallgatom./Eszembe jut árvaságom, eltemetett boldogságom siratom./Daloljatok csak még egyet, bánatosat, keserveset, utolsót./Édesanyám, ne sirasson, de a fiának csináltasson koporsót.//Kiállok a kiskapuba, arra járnak a faluba a leányok./Jaj, de búsan nézegetem, szomorúan tekingetek utánuk./El-elnézem mindegyiket, de nem látom az enyémet, nem biz’ én./Jaj, Istenem, hogy is látnám, biz’ itt hagyott engem árván a szegény.”

„Egy magas sziklatetőről a völgybe tekintve le,/ott látni 3 grófot egy csónakból kiszállani./A legeslegifjabb gróf, ki kormánypárti volt,/egy nagyon szép leánynak már régen udvarolt./De a lány nagyon szegény volt, és szégyellte magát,/elmenekült a zárda négy fala alá./A legény utánament, és be is csöngetett:/ – Hol van az új apáca, ki nemrég érkezett?/ – Ide ma be nem jött senki, és ki sem mehetett./ – Rátok gyújtom a zárdát, ha ki nem külditek!/E szóra kilép a lány, arca halavány,/haja rövidre vágva és kész apáca már./Az ifjú a zsebébe nyúlt, és kivett két aranykarikát:/ – Nesze, te barna leány, fogadd szívem zálogát./ – Én eztet el nem fogadom, és el sem fogadhatom,/mert én a zárda négy fala alatt úgysem hordhatom./ – Ha neked zárda kell, én akkor pap leszek,/mert én a szíved nélkül úgysem élhetek./Ismét a zsebébe nyúlt és kivette aranypisztolyát, /meglőtte előbb a szép lányt, és aztán önmagát.”

A nótafához gyakran járnak diákok, hogy egy-egy „régiségekből” írt dolgozatukhoz népdalokat gyűjtsenek, így sokukra, remélhetőleg jó ideig, lesz még, aki emlékezzen.

Sok régi tanítványból mára tanító lett. Ők se maradjanak „egyedül”!

Akinek van kiegészítenivalója Mezőkaszony múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.