A Székelyföld nagy kutatója

Az egykor Tündérországnak is nevezett Erdély délkeleti szegletében ékeskedik a Kárpát-medence egyik legszebb vidéke, a fenséges hegyekkel, fenyvesekkel pompázó Székelyföld erdőkkel körülölelt tengerszemeivel, romantikus hangulatú váraival, várromjaival, szépséges templomerődjeivel, díszesen faragott székelykapus falvaival, regéivel, balladáival és sajátos kultúrájú lakosaival.

A vidék valóságos történelmi, természetrajzi, néprajzi kincsestár, melynek ajtaját a Székelyföld nagy kutatója, báró lengyelfalvi Orbán Balázs író, néprajzi gyűjtő tárta szélesre a külvilág előtt.
A leendő kutató 1829. február 3-án, az Udvarhelyszék vármegyei Lengyelfalván, családja szerény kúriájában látta meg a napvilágot, a napóleoni háborúkban részt vett Orbán János és a félig felvidéki magyar, félig konstantinápolyi görög családból származó Knechtel Eugénia gyermekeként. A helybeli elemi iskola befejezése után a közeli Székelyudvarhely római katolikus gimnáziumába íratták be, ahonnan később átadták a város református gimnáziumába, mivel ott jobban megismerkedhetett a történelemmel, a matematikával, és elsajátíthatta az ógörög nyelvet. 1846-ban azután családjával Konstantinápolyba utazott, mivel anyai nagyanyja, a gazdag nagykereskedő családból származó Maria Foresti az oszmán fővárosba hívta őket, megígérve, hogy nagy házat építtet nekik, s rájuk hagyja mesés vagyonát, többek között hajóit is. Ám mire megérkeztek Konstantinápolyba, a nagyanya váratlanul meghalt (állítólag megmérgezték), hatalmas vagyonára pedig egy muzulmán vallási alapítvány, ún. vakuf tette rá a kezét. Az Orbán családnak csak néhány ház, ingóság és némi pénz jutott az örökségből, s miután a jussuk megszerzésére indított, 17 évig tartó pereskedés sem járt eredménnyel, a magyar família visszatelepült Lengyelfalvára.
Orbán Balázs viszont nem töltötte haszontalanul konstantinápolyi éveit, kitanulta az órásmesterséget, beutazta Görögországot és az ókorban elgörögösödött Kis-Ázsiát, tanulmányozta az antik görög kultúra emlékeit, emellett bejárta az akkor nagyrészt török uralom alá tartozó Közel-Keletet, a Szentföldön felkereste a Bibliában említett helyeket, Egyiptomban pedig megmászta a híres gízai piramisokat. Az Oszmán Birodalomban szerzett úti élményeit később Keleti utazás c., hatkötetes könyvében írta meg.
1848-ban Athénban tartózkodott, de amint hírül vette, hogy Magyarországon kitört a forradalom, visszautazott Konstantinápolyba, s szabadcsapatot szervezett a Habsburg-elnyomás miatt Törökországba menekült olasz hazafiakból, hogy fegyverrel siessen hazája szabadságharcának támogatására. Ám csak az akkor még az Oszmán Birodalomhoz tartozó bulgáriai Vidinig jutottak el, amikor megtudták, hogy a szabadságharc elbukott. A magyarországi emigránsokhoz csatlakozott, a nagyanyai örökségként kapott egyik házban kaszinót rendezett be, hogy anyagilag támogassa a menekült forradalmárokat. S miután hírül vette, hogy a császári titkos ügynökök meg akarják mérgezni Kossuth Lajost, vállalta, hogy ellenőrizni fogja a szabadságharc volt vezetőjének ételét-italát, s Kossuth csak azt fogyaszthatja, amit Orbán lepecsételt csomagban küld neki. Majd miután a magyar államférfi Londonba települt, kíséretéhez csatlakozva, követte őt a ködös Albionba. A brit fővárosban egy órásmester alkalmazottja lett, ám nem bírta elviselni a nyirkos, nedves időjárást, ezért több magyar emigránssal együtt a La Manche-csatornában elterülő, Nagy-Britanniához tartozó, de kellemesebb éghajlatú Csatorna-szigetekre költözött. Elsajátította az akkor még újdonságnak számító fényképezés tudományát, s 1859-ben hazatért Magyarországra, Lengyelfalvára, ahol megírta, majd megjelentette a már említett Keleti utazást, illetve – mivel Konstantinápolyban kitűnően megtanult törökül – Kelet tündérvilága címmel magyarra fordította Szaif Züliazám szultán regéjét.
Ezt követően hozzálátott, hogy megvalósítsa régi álmát: Székelyföld történelmi, néprajzi és földrajzi leírását. Lóháton, szekéren vagy éppen gyalogszerrel bejárta szülőföldjét, s a Londonban vásárolt súlyos fényképezőgép és állványa mellett még a fényképlemezeket, a vegyszeres üvegeket, valamint a sötétkamrául szolgáló sátrat is cipelte, ami nem kis megerőltetést jelentett a cingár termete miatt „csontbárónak” becézett Orbán Balázs számára. Amúgy ő már nem a régebbi, dagerrotípiás, hanem a korában újnak számító, kollodiumos nedves eljárással készítette fényképeit, mely módszer lehetővé tette, hogy a korábbiaknál élesebb fényképeket készítsenek, és sokszorosítsák is azokat. S míg a korabeli fényképészek többsége jobban jövedelmező, divatos portrékat készített, addig a székely kutató – fényképlemezein – rengeteg hegyet, völgyet, természeti értéket, ritkaságot, illetve töméntelen épületet örökített meg, s az embereket is mindig természetes környezetükben ábrázolta. Felkeresett 520 falut és várost, leírta történetüket, lerajzolta, lefényképezte a nevezetes építményeket, köztük sok-sok kastélyt, több száz templomot, száztíz ősi harangot, 24 értékes templomi kelyhet, bejárta a várakat, felkutatott nyolcvan várromot, jó részüknek az alaprajzát is elkészítette, továbbá leírt megannyi barlangot, forrást. Énlaka községben pedig lerajzolta azt a nevezetes, rovásírásos szemöldökfát, mely bizonyítja, hogy Székelyföldön még a XVII. században is használták a népvándorláskori, török eredetű írásmódot. Ezzel a hajdani írásrendszerrel fadarabokra, kövekre, ritkábban ötvösművészeti tárgyakra vésték az ősi ábécé betűit, s megemlíthetjük, hogy a rovásírás jobbról balra haladt…
A történelmi, természeti, építészeti értékek felgyűjtése mellett lejegyezte a mondákat, leírta a népszokásokat, lefényképezte a népviseleteket, s 1868 és 1873 között megjelentette hatkötetes főművét, A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismereti szempontból c. hatalmas munkát. Emellett, mivel Torda környékéről sok anyagot gyűjtött fel, s itteni útjai során helyenként át is lépte Székelyföld határait, külön egykötetes művet írt és adatott ki, Torda és környéke címmel. S érdekességképpen megemlíthetjük, hogy Jókai Mór, „a nagy mesemondó” tőle vette székely témájú regényei alaptörténeteit.
Kutatói munkája mellett, illetve munkái megírása után közéleti szerepeket is vállalt. Előbb Udvarhelyszék főjegyzőjeként tevékenykedett, majd országgyűlési képviselő lett, és a kiadókkal fenntartott kapcsolatai, illetve politikusi működése miatt felköltözött Budapestre. A Parlamentben gyakran felszólalt a kisemberek, valamint a közjó érdekében, ezenkívül pedig sok közéleti újságcikket is megjelentetett a különböző ellenzéki lapokban.
A sok munka azonban felőrölte gyenge szervezetét, élete végén gyomorgörcsöktől szenvedett. Végrendeletében tövisi birtokát az Erdélyi Közművelődési Egyletre hagyta azzal a megkötéssel, hogy az egyesület a XIX. század végén felerősödött székely kivándorlás meggátlására fordítsa. 1890. április 19-én, hatvanéves korában pedig itthagyta a földi világot. Művei azonban ma is őrzik emlékezetét. (Forrás: Wikipédia)
Lajos Mihály