Halálverbunk dobjai szólnak (Vári Fábián László kötetéről)

Vári Fábián László: Jég és korbács

A kárpátaljai magyar irodalom vezéregyéniségének, Vári Fábián Lászlónak új verseskötete komplex könyv. Összetettségét mi sem jellemzi jobban, mint vers és életút összeszikráztatása. Magyarán: a különös szenvedésmetaforára utaló Jég és korbács nem csupán a 2002 és 2010 között írt verseket (válogatott líradarabokat?) tartalmazza, hanem egy terjedelmes beszélgetés-portrét is, amelynek az ugyancsak honi költőtárs-tudóstárs, Penckófer János volt a készítője.

A költő gondolkodásmódját, versről és társadalomról vallott nézeteit, családi és közösségi kötődéseit karakteresen megmutató interjú – hatalmas, görgetett szikla a kiapadni készülő (?), itt-ott az ukrán nacionalizmus átkától sújtott mederben – azért is fontos adalék, mert a személyiségfejlődésen, a költő sokszor drámai útkeresésén kívül a kárpátaljai magyarság, egy sokat szenvedett sorsközösség életének-küzdelmének rajzát is adja.    Lényeglátó vallomásrészletekkel, példákkal fűszerezve.

Vári Fábián hihetetlen nyíltsággal sorolja – közben elemzi is – életének szakaszait. Vagyis, hogy a vallásos, magyarságtudattal fölkent kiskamasz ezer buktatón át miként jutott el a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöki székéig – tíz évét határozta meg a közösségért vállalt munka -, nem utolsósorban a verselgető fiatalemberből hogyan lett lázadó egyetemista, tudatos népballadagyűjtő, szerkesztő, szemét az irodalmi utánpótláson is rajta tartó főiskolai tanár.

Vári Fábiánnak sok tanulás árán (megérte a készülődés) a szegénység sorslepedőjét kellett kihímeznie – egyik szélén Sinka István, Nagy László, a magyar és a kárpátaljai ruszin népballada, másik szélén Vörösmarty borúja meg a Kormos István-i, népi szürrealizmusra utaló lebegés -, hogy érvényessé váljék a szava. A kezdeti ösztönösséget meghaladva – azért már a gyerek is tudta és hirdette Ábrányi Emil: Mi a haza? című költeményének üzenetét – rátalált a személyiségének legmegfelelőbb hangra. Nem átok-ima ez, jóllehet a jövőváró, -kereső igyekezetben sok a vérrel, jéggel, korbáccsal (nyitott szimbólumrács!) megjelölt vonás, ám még szerelmi vonulatában is ott a valaminő halál-fuvalommal érzékeltett véglegesség.

Ekképpen: „A tűz, a tűz engem akar – / buja, nőstényi hatalom. / Ágyasházában úgy megyek, / mint vágóhídra a barom” (Orromból a szél).

Ha új könyvének verseit vesszük, azok közül is a történelmi vagy még inkább „történelmi” sugallatúakat, nem is annyira a gazdagodás – rossz szó! – jut az eszünkbe, hanem a töményebbé válás. A személyiség rabbilincsének fokozottabb vállalása. A lírahős már akkor sem a felhők közt tekergett – vagabundságánál, széptevő, incselkedő erejénél csak felelősségóhajtása volt nagyobb -, hanem a szinte a vérébe ivódott történelmi úton. A költő sok helyütt már megelőlegezte a Jég és korbács játékosan mondott, de mindenkor drámai erezésű „kegyetlenségét”.

Nézzük csak a Juhász Gyula-i térképzéssel-hangulattal rokon, ám annak melankóliájától elszakadó Téli táj koporsóval kezdését: „Fölöttem tűz és jég alattam, / fogaim bilincse összekattan, / a nyelvre pecsétet üt a szó”. Az érzékelt állapotrajz kontrasztja inkább valaminő megfeszítettségre utal, s mindamellett aktív állapotra, mint a néma beszéd kényszerére. Ennél megborzongatóbb az önéletrajzi ihletésű helyzetből – dráma a drámában – csaknem kozmikussá tágított félelem rögzítése. Nem az „elmúlás dús szénaillatának”  (romantika!) ideemelésével, hanem egy nagyszerű kép kitágításával. „Könnyel telve Isten szeme gödre, / a kelet-német égbolt sírdogál. / Átüti a felhőket dörögve, / megbillenti szárnyát a halál” (A balti szél balladái).

Az új verseskönyv innen landol. Valamennyit, hogy még harmonikusabb legyen az összkép – ha a befelé hasító korbácsnak egyáltalán van harmóniája – átvesz a régiből (Csoóri Sándorhoz; Szoborbeszéd; Fekete eső; Két fénybogár; Orromból a szél; Mítosztöredék; s a Fecskehajtó időt Fecskehajtó Kisasszony címmel). S a „régi újhoz” újabbat adva szigorú válogatással lepi meg az olvasót. Az ilyesféle lecsupaszított arc – noha föntebb említettük néhány korábbi, kötetben megjelent vers akusztikus, az egészet érintő többletét – sokkal inkább a személyiség pontosított jellemrajzát, a lírabeszéd ökonómiáját jutatja eszünkbe, mintsem valamiféle hiányt. Különben is, a régi, sodró erejű verseknek (Illyés Gyula fejfája előtt; Ady alkonya; Várad felől az alkony.,stb.) megvolt – és megvan – az életműben a helyük. Innen az időhatár szorította ki őket.

A Jég és korbácsban, mintha Csokonai Vitéz szeme sarkából jönne a hunyorítás, a versbeszéd vidorabb – fölszabadultabb – lett. Vagyis több rétegű. Ez nem mond ellen a „halál szele fúj” drámaiságának, sőt annak a kacskaringós versmondatot családtörténetté bonyolító összetettségnek sem, amely a Változatok halotti beszédre című költeménynek a sajátja.

(Publicisztikusan fölrázó párját – nemcsak a magyarság lélekszáma csökken, de a kárpátaljai magyaroké is – az interjú vonatkozó része adja.) Némely „magyarázó” betétje profán ünnepélyesség a „szakszerűség” álorcájában. Ilyen például a 2. rész kezdete: „A családfa törzsét, mint drága halottat, / tisztába rakva, megborotválva, / mielőtt feláldoznánk a tűznek, / toljuk a computertomográfba.” A computertomográf legalább annyira lírába nem illő, lírától elidegenítő szó, mint Pilinszky Apokrifjának „infravöröse”.

Ezek azok az apró, a vátesz attitűdtől a szöveget elemelő pontok, amelyekben Vári Fábián a modernitás felé nyújtózva – ilyen lesz, később látni fogjuk, balladai sugallatú, vad, a kimondható kimondhatatlanban tobzódó szerelme is -, ám a vallomás lázát el nem hagyva, kijelöli (ösztönösen vagy tudatosan, teljesen mindegy) azt az elidegenítő gócot, amely a heroikus pózból – szóhasználatból – valamennyit visszavesz. Annyit azért nem – ritka és időleges az ehhez hasonló „szürkítés” -, hogy kicsorbuljon a már korábban kiművelt dallam.        Mégsem a „big bánatában brummogó bőgőt” idézem – „Fél szemem bárányfelhők után jár, / nősténnyel incselkedik a párja, / ballábam embrió-korom vizében, / jobbik a szatmári verbunkot járja” -, hanem azt a passzust, amely a „régi”, megszokott hangon panaszolja föl, a lemondás keserűségével, a hiányt. „Négy apa után hárman maradtunk. / Félárbocon nevünk lobogója. / Jimy Fébien fent Canadában, / s az ő öccsének sem lesz már utóda. // Jöjj, fiam, lássad: így fest az ábra. / A históriák így érnek véget. / Az íveket az Úr angyala írja, / de sokra a Sátán lehel pecsétet.” A négy részből álló költemény két záró sora megint csak kisiklatja a korábbi hagyományt átlépő befejezést. Nincs menekvés, nincs föloldozás. „A papíron vérszennyes piktogramok – / enervált vers-abortátumok.”

Avval, hogy a költő a már említett interjúban kortársának, a nálunk, sajnos, kevésbé ismert Czébely Lajosnak Quo vadis? című „kis remekét” idézi – nem mindennapi gesztus az érték ilyesfajta továbbsugárzása -, a filozofikus telitalálat iránti csodálatát is kifejezi. Miért? Mert ő durvább, szakadozottabb. Nem föloldódni akar az egekben, hanem az Úron a teremtés furcsaságait számon kérni. Ha köthető valami az őrült és búskomor Vörösmarty lázálmához – „Mi zokog mint malom a pokolban?” – a kötetnyitó Ajánlás nélkül minden bizonnyal. (Félszóval hadd jegyezzem meg: eme keserű fölütés a kötet egészére is hatással van.)

„Haraggal indulsz a nyári határnak / hol a pacsirták énekkel élnek / s bár nem vagy te úr egy porszem fölött se / a borotva kezedben nyitatlan éled / kimetszed nyelvét az égi madárnak / mert hiénavér fortyog ereidben / meg fogsz lakolni meg fogsz lakolni / hetedíziglen hetedíziglen. // Nagypénteken a harang ha kussol / s a százéves holló fiait mossa / setét végzeted fattyúval ver meg / te akartad így teremtés rossza / fiadnak dupla  és béna lesz a nyelve / örökkön-örökké folyni fog a nyála / szívedet torkodból nyomd vissza nyeld le / készülj a végső véres imára. // Szólítsd elő a rozsdás beretvát / kasztráld a kölyköt amíg nem késő / lányunokád is teltszájú néma / hiába lesz a két szeme kéklő / mint Jeruzsálem fölött a kárpit / mikor az Úr épp nyájait nézi / az ő szülőrését nem varrhatod be / ha nemzője nem hát kije vagy néki / dugd be egy formás fenyőtobozzal / engedd el aztán a gyermeket szépen / mielőtt kupolád fejedre rogyna / kevély lelkednek őrületében.”

Készülődés a „végső véres imára”? Lehet. A bibliai toposzok (Jeruzsálem, Káin, Dávid, Jézus, Heródes, Noé, bölcső, tűz, bárány, kócsag, csillag, szamár, csónak, stb. – hol hangsúlyosan, hol rejtve – az Írás könyörtelen, ám megvilágító szimbólumvilágát visszhangozzák. A költőben is benne van ez a rejtve tisztázó hajlam. Az átokima, megnevezve, megnevezetlenül, szinte versről versre hordozza – némelykor a természeti kép mögé bújva: „Tojásgránátok fészkén / kotlik a krumplibokor” (Kannibál évszakok) – az apokalipszisre utaló jeleket, a végítélet, a halál közeliség, a borzalom motívumait.

Egy kis szótár is kitelnék, de most csak pár példát sorolok, az effajta, végletekig feszített képekből, látomásokból: „valami szörnyet vetett ki magából / a földanya hetvenhetedik méhe” (Nomád evangélium); „Az erdők ura zavarban: / halál kúszik az avarban” (A hold kolompja); „Számlál az Úr: a tengeren / lebeg egy milliárd halott” (Az utolsó előtti napon); „Vérbajban ment el az ősz, / fekélyben forog a föld”; „Halál fellege károg – / apáról fiúra száll (Kannibál évszakok); „Rút Heródes habzik, / kékül, majd / lóra száll, / hozzá szegődött most / napszámba/ a halál” (Csonkahét); „s benne dőlnek el / kivérzett hajnalok” (Kócsag-dalok); „Halálapám a föld alól / már öt hete keres engem” (Nyolcsorosok); „Mint jégmezőn a jégvetés, / megered szívemben a kés, // és páros pengével üti át / a hibernálódó éjszakát” (Jégangyal); „Az üveggé dermedt ereken / jégszilánkokat visz a vér” (Te magasba menekült); „Delelt már nyakunkon a penge. / Szívünk azóta kőkemény” (Ítélet után); „A halálra szánt Hortobágy / szívében ketyegjen bomba!” (A páternoszter kosarában).

S a legkegyelmetlenebb hangulat? Amikor „a halálverbunk dobjai szólnak”. Érdekes, ám ha a maszkos szólásokat nézzük (Gyóni Géza – Szoborbeszéd; József Attila – Nyolcsorosok), nem is annyira meglepő a vers-abortátumok idézett, valamennyire szerelemjelmezt viselő, önmagában is megálló része: „csönd van temető-fegyelem / vigyázz-ban ezernyi csónak / a kápolna bádogtetején / a halálverbunk dobjai szólnak / menekülj barna galambom / itt fejedről lehull a párta / toborzó táncát egy vén bak- / kecske dühöngő szelleme járja / szarvára kapja a hantokat / a csontokat szerteszét rázza.”

Nem feledvén a népköltészet, népdal, népballada közelségét – a „híja lett / a mennybéli kislányok karának” (Menj, lélek) egyértelműen a Júlia szép leány motívumára utal, stb. -, s ugyancsak emlékezvén a személyhez köthető maszkok (Kócsag-dalok – Szabó Lőrinc) s a mögülük való szólás fontos szerepére, a könyv szerelmes versei (Fecskehajtó Kisasszony; Mítosztöredék; Táltosok; Csendesülj pulzusom; Orromból a szél; vagyis a Mítosztöredék című ciklus szinte minden költeménye) a magyar líra mesterdarabjai. Vári Fábián László „halálfélelemtől” űzve – a hősszerelmes bármikor lelepleződhet – váltogatja a „külső” és „belső” maszkokat. S nemegyszer ad notam módra (Balassi!), a személyek és a helyzetek elrejtésével, ugyanakkor a balladai homály jókedvűen finom szerteoszlatásával énekében olyan személyiségképet ad, amely a legnagyobbakéval vetekszik. A jég és a korbács kíméletlensége – paradox – az igazi szeretethordozó. (Széphalom Könyvműhely – Írók Szakszervezete, 2010)

Szakolczay Lajos

Megjelent a 2011/2-es Bárkában.

 Forrás: barkaonline