Legyen a zene mindenkié: Kodály, aki kórusokba szervezett egy országot

Ma 48 éve, 1973. március 6-án hunyt el Kodály Zoltán zeneszerző, zenetudós, népzenekutató, zenepedagógus. Ma Bár Kecskeméten született Kodály Zoltán (1882. december 16-án), gyermek- és fiatalkora a Felvidékhez kötődik. Édesapja, a magyar–flamand cseh–morva felmenőkkel rendelkező Kodály Frigyes ugyanis Kecskemét, majd Szob, Galánta, majd Nagyszombat állomásfőnökeként tevékenykedett. Édesanyja Jalovetzky Paulina, egy lengyel származású vendéglős lánya volt. Édesapja hegedűn, anyja pedig zongorán játszott és énekelt.

A galántai népiskolában és a nagyszombati érseki főgimnáziumban végezte alsóbb tanulmányait. Az 1933-ban befejezett, Galántai táncok című műve is ezt az elveszett országrészt idézi fel.

Az egyedi hangvételű darab fináléjában a disszonáns, gunyoros záróakkordokkal azt fejezi ki a zeneszerző, hogy „I. világháború örökre végett vetett ezen idilli állapotnak. E gondolathoz
több olyan zeneszerzés‑technikai megoldás is kapcsolódik – az irónia, az elhangolás, a közhelyszerű elemekből építkező dallamok alkalmazása, a gunyoros gyászinduló allúziója vagy éppen a kürthasználat módja –, amely egy másik monarchiabeli zeneszerző, Gustav Mahler szimfóniáiból és dalciklusaiból is jól ismert” – írta egyik életműelemzője.

1900 szeptemberében Budapesten beiratkozott a budapesti Magyar Királyi Tudományegyetem magyar–német szakára, valamint felvételt nyert az Eötvös Kollégiumba, ahol Balázs Béla volt a szobatársa.

Az egyetem mellett beiratkozott az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia zeneszerző tanszakára is. Miután tanulmányozta a korábban megjelent népdalgyűjteményeket és Vikár Béla első fonográfos felvételeit, 1905 augusztusában útnak indult, hogy a helyszínen személyesen jegyezze le a paraszténekesek — a „nótafák” — ajkáról a hamisítatlan népdalokat. Munkáját Galántán kezdte, a környékbeli falvakban folytatta. Kutatásai elején ismerkedett meg a hozzá hasonló utakon járó Bartók Bélával, ekkor vette kezdetét életre szóló barátságuk.

Habár Kodály és Bartók egy időben jártak a Zeneakadémiára, csak 1905-ben, Gruber Emma – Kodály későbbi felesége – szalonjában találkoztak először, és a találkozóról fennmaradt dokumentumok egy kettejük között lezajlott kínos vitáról tanúskodnak, amelyből világossá válik, hogy ekkoriban alapvetően eltérően gondolkoztak a politikáról. Ám az intellektuálisan sokkal érettebb, bár fiatalabb Kodály hamarosan oly nagy hatást gyakorolt az akkor már a magyar zenei élet nagy reménységeként számontartott Bartókra, hogy az búcsút intett korábbi nézeteinek.

1906-ban Magyar népdalok címmel tíz-tíz népdalt adtak ki közösen, zongorakísérettel ellátva. Október 22-én mutatták be diplomamunkáját, a Nyári estét. 1908-tól a zeneszerzés tanárává nevezték ki.

1910. március 17-én, első szerzői estjén, hangszeres kompozíciókkal állt a nagyközönség elé. Augusztus 3-án Budapesten, a Terézvárosban feleségül vette Sándor (Schlesinger) Emmát. 1909 és 1920 között kizárólag zongora- és zenekar-kíséretes dalokat, zongoraműveket és kamaradarabokat írt.

Arany János, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Balassi Bálint verseire írott műveivel próbálta pótolni azt a dalkultúrát, amely még e költők életében nem létezett. De a kortárs irodalom is felkeltette érdeklődését: Ady Endre verseit éppúgy megzenésítette, mint barátja, Balázs Béla vagy Móricz Zsigmond alkotásait. Mindezek mellett dalainak köszönhetjük a nyelv hajlamaihoz alkalmazkodó prozódia megszületését is.

Az első világháború kitörése nemcsak műveinek nyugat-európai terjedését akadályozta meg, hanem a falusi gyűjtések folytatását is. A Tanácsköztársaság idején a Zeneakadémia, új nevén a Zeneművészeti Főiskola aligazgatójává nevezték ki. Bartókkal és Dohnányi Ernővel együtt a zenei direktórium tagja volt.

1923-ban két hónap alatt készítette el a Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójára megrendelt Psalmus Hungaricust. Kodály pillanatok alatt Magyarország vezető zeneszerzőjévé vált.

Munkásságát 1930-ban Corvin-koszorú kitüntetéssel ismerték el. A Kecskeméti Vég Mihály énekszerző szövegére komponált magyar zsoltár nemcsak a közvélemény nagyobb részét állította Kodály mellé, de a tanítványok seregét is vonzotta.

Kodály szellemi támogatásával és az ő népnevelő-népművelő eszméinek jegyében hozta létre a harmincas évek közepén a Magyar Kórus és az Énekszó című folyóiratot. Mindkettő a katolikus egyházzene megreformálására, valamint a zenei nevelés színvonalának emelésére vállalkozott. Kodály úgy döntött, hogy ezentúl gyermekkarok számára komponál műveket.

A Háry János aljáték (1925–27), a Marosszéki táncok (1930), a Galántai táncok (1933). A Psalmus révén már Európa és Amerika hangversenytermeibe is eljutott. A Felszállott a páva (1938–39) és a Concerto (1934) eleve külföldi megrendelésre készült: előbbi az amszterdami Concertgebouw, utóbbi a Chicagói Filharmonikusok ötvenéves jubileumára.

A nagy változást a Székelyfonó hozta, amelynek zenei anyaga már kizárólag népdalokra épül. Későbbi kórusaiban Kodály újból a magyar költészethez fordult. A magyarság néprajza számára 1937-ben megírta A magyar népzene című népzenetörténeti összefoglalását.

Meghonosított egy új diszciplínát, az összehasonlító népzenetudományt.

A Kodály-írások új témája a zenei nevelés, amelyet ő „zenei belmissziónak” tekintett. Felszólalt a magyar karének ügyében (1937), és felvetette az óvodai zeneoktatás ötletét is (Zene az óvodában, 1941). A harmincas-negyvenes évek fordulóján Kodály terve: az általános iskolai énekoktatás színvonalának emelése, a kormányzat és a főváros részéről is támogatást kapott.

1938-ban harminckét vezető értelmiségi társaságban, a Pesti Napló hasábjain tiltakozott a zsidótörvények ellen. 1944-ben és 1945-ben zsidókat próbált menekíteni. Budapest ostroma alatt ő is egy budapesti zárda pincéjébe kényszerült.

Ott keletkezett békéért könyörgő, zenekarra, orgonára és kórusra komponált miséje, a Missa brevis, amelyet végül az 1945. februári ostrom utáni a főváros első bemutatójaként, 1945. február 11-én mutattak be az Operaház ruhatárában.

Az 1945-ös nemzetgyűlési választásokat követően az alakuló nemzetgyűlés mint kiemelkedő közéleti szereplőt kilenc másik személlyel együtt külön törvény alapján meghívta képviselőnek a Parlamentbe, amit el is fogadott. 1946 és 1949 között a Magyar Tudományos Akadémia elnöki tisztségét töltötte be.

1947-ben a Szovjetunióban, 1948-ban és 1949-ben pedig újból Nyugat-Európában járt.

A kommunista diktatúra időszakában mind Gerő Ernő, mind Rákosi Mátyás elhatározta, hogy új Himnuszt komponáltatnak Kodállyal, a szöveget pedig Illyés Gyula írja hozzá.

Rákosi tehát  magához kérette Kodály Zoltánt azzal a felszólítással, hogy a Kölcsey által írt és Erkel Ferenc által megzenésített hivatalos magyar himnusz helyett írjon másikat (tehát szerezzen másik zenét), a szocializmushoz illőt. Kodály rövid választ adott: „Ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet.” (Kodály itt egy ismert bibliai idézetre utalt: „Rájöttem: amit Isten tesz, az minden időre szól. Ahhoz nem lehet sem hozzátenni, sem semmit elvenni belőle.” Préd3, 14 – a szerk.) Rákosi nem nyugodott. Illyés Gyulát is magához intette. Írjon egy új himnuszszöveget, mondta Rákosi, majd keresünk hozzá zeneszerzőt. A felszólításra Illyés ennyit válaszolt csupán: „Meg van az már írva” – ismerteti a történteket a Cultura.hu.

Mindkét alkotó igen sokat kockáztatott ezzel a bátor válasszal, tanúságot téve egyben magas fokú erkölcsi és etikai tartásukról is.

Kodály a diktatúra alatt is kiállt a magyarság megmaradásának ügye mellett; 1955-ben szerezte a Zrínyi szózatát.

A felejthetetlen hatású műről a Forrásban írt a bemutató után 50 évvel Ittzés Mihály zenepedagógus. A magyar identitást pusztító diktatúra közepén, a Sztálin halála utáni átmeneti lazítások reményteli korszakában drámai erővel tört fel: „Ne bántsd a magyart!”

Mintha előre látta volna az 1956 utáni dilemmát, az emigrációét vagy az itthon maradásét. „Elfussunk? Nincs hová! Sehol másutt Magyarországot meg nem találjuk” – hangzik fel ez is a műben.

1956-ban a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa elnökévé választották. A forradalom idején Kodály a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli elnöke volt. (A forradalom időszakában ismét mindkét nagy, 20. századi magyar zeneszerző és egy előadónk neve is neve felbukkan. A forradalom előestéjének nagy zenei eseménye volt, hogy Cziffra György, a 20. század egyik legnagyobb komolyzenei előadóművésze, akit kőfaragó üzemben, kényszermunkatáborban dolgoztattak korábban Rákosi pribékei, eljátszotta Bartók II. zongoraversenyét a Zeneakadémián. A lávaként kitörő siker sokak szerint előkészítette október 23. hangulatát – a szerk.)

Első felesége, Sándor Emma halála (1958) után egy évvel, 1959. december 18-án – két nappal 77. születésnapja után – újabb házasságot kötött a 19 éves, dombóvári születésű Péczely Saroltával.

Hű maradt szülővárosához, Kecskeméthez is. Nyolcvanadik születésnapja alkalmából az itt rendezett díszünnepségen olvasta fel Illyés Gyula Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez című versét: „Föllendül azonnal a karmester-pálca / s megzendül – nem a zenekar, / hanem ami van körben temető; / megzendül ami van (ó s fiatal!) / síri mező, / majtényi, mohácsi, muhi mező.” A versben egyértelműen a levert 1956-os forradalomra utal Illyés, aki nemcsak kortársa volt Kodálynak: nevüket együtt emlegetik a diktatúra idején a magyar identitás és öntudat megőrzéséért folytatott küzdelem kimagasló alakjai, példaképei között.

Kodály életművét végigkísérik a magyar költészet nagyjainak versei, s ez alkalommal a róla írt vers is része volt koncertjének.

1965-ben Kodály két hónapot töltött Amerikában, és olyan régi és új emigránsokkal találkozott, mint Serly Tibor zeneszerző és Würtzler Arisztid hárfaművész. Külföldi útjain népzenei, zenepedagógiai konferenciákon vett részt, és nemzetközi kitüntetésekben részesült. Háromszor kapott Kossuth-díjat (1948, 1951, 1957).

1967. március 6-án  szívroham következtében hunyt el Budapesten.

Legyen a zene mindenkié!

Zenei nevelési koncepciója, a Kodály-módszer ma a magyar zenei köznevelés alapját jelenti, jelentős szerepe van a szakoktatásban is. Ezek az alapelvek fokozatosan alakultak ki, fogalmazódtak meg és mentek át a gyakorlatba, azután, hogy a zeneszerző figyelme 1925 táján a zenepedagógia felé fordult.

Elgondolása szerint a jó zenész kellékei négy pontban foglalhatók össze: 1. kiművelt hallás, 2. kiművelt értelem, 3. kiművelt szív, 4. kiművelt kéz. Mind a négynek párhuzamosan kell
fejlődnie, állandó egyensúlyban. Mihelyt egyik elmarad vagy előreszalad, baj van. Az első két pontra a szolfézs és a vele kapcsolt, összefonódott összhangzattan és formatan tanít. Szükséges kiegészítés: mennél sokoldalúbb gyakorlati zenei tevékenység: kamarazene, karéneklés nélkül senkiből sem lesz jó zenész.

Fontos hagyománya a tőle gyakran idézett mondat: „Legyen a zene mindenkié!” Nemcsak gyűjtötte hatalmas mennyiségben a magyar népzenét, de a kórusok országává tette Magyarországot, felélesztve az együtt éneklés hagyományait.

Forrás: hirado.hu