„Ne legyen bennetek kegyetlenség…” Beszélgetés Oláh András költővel

– Ha csupán szenvedés lenne a költészet, aligha művelnék annyian. S ennyire azért én sem vagyok mazochista. Az általad idézett félmondatot egyébként Jókai Anna írta az Idegen test című tavaly megjelent kötetemről, és ebben a konkrét esetben a megállapítás feltétlenül igaz. A kötetben ugyanis alig van fikció, tehát megélt élményanyagból gyúródott, épp ezért elég sokáig vajúdtam ezekkel az írásokkal. Nemcsak szövegek esztétikai szempontú tisztogatása, csupaszítása okozott fejtörést, hanem a kitárulkozás határainak megszabása, az intim elemek „kiárusítástól” való megvédése is.

– Szó sincs róla. Korábban egyébként írtam néhány novellát is. Itt-ott (Várad, Palócföld, Partium, Ezredvég) meg is jelentek. Az első drámát azonban – amellyel mellesleg szintén díjat nyertem a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által meghirdetett pályázaton 2004-ben – valóban a véletlen adományozta nekem. Egy költözködés során kerültek a kezembe azok a jegyzetek, amelyekből valaha egy tanulmányt szerettem volna írni. Akkor, újra átnézve az anyagot, fogalmazódott meg egy színdarab ötlete. Drámákat azóta is írok. Épp az idei könyvhétre jön ki egy új drámakötetem, amely két mártír miniszterelnökünknek állít emléket. Az egyiknek az általad is említett Batthyány gróf, a másiknak pedig Tisza István a központi alakja. De foglalkoztat mostanában az erdélyi unitárius egyház megszervezésében jelentős szerepet vállaló olasz orvos, Giorgio Biandrata sorsát feldolgozó darab megírásának gondolata is. Az alap, a nyers változat már elkészült, nyáron talán be is tudom fejezni.

– Attól tartok, hiába mondom, hogy nem szerencsés, attól ez még így van. De így volt régen is. Kánonok akkor is működtek. S politikai erőterek is. A két világháború között – miközben Herczeg Ferenc sztáríróvá nőhetett – Krúdy az éhhalál küszöbére került, az akkori elitképzők számára annyira nem volt fontos, nem volt támogatandó. József Attilát sem kényeztették a maga korában. Vagy említhetném Hamvas Bélát is, aki úgy élte le életének utolsó szakaszát, hogy szinte tudomást sem vettek róla. A „három T” időszaka (a kommunista kultúrpolitika jelszava: tiltott, tűrt, támogatott – a szerk.) talán csak annyival volt könnyebb a mostani helyzetnél, hogy akkor tisztábbak és egyértelműbbek voltak a viszonyok. Most egy szemforgatósabb és alattomosabb program működik. Látszólag elvekről és ízlésről van szó, ám az a tapasztalatom, hogy sokkal inkább érdekek motiválják a történéseket és tartósítják a szekértáborokat.

Úgyhogy magam nem is annyira a megjelenésben látok problémát, hiszen ma tulajdonképpen bárki publikálhat – ha nem ebben a folyóiratban, akkor a másikban –, könyvet adhat ki – ha nem ennél a kiadónál, akkor a másiknál –, hanem a görcsös szembenállás az, ami igazán aggasztó.

– A diktatúrák idején mondhatni természetes elvárás volt az írók politikai szerepvállalása, nyilvános, vagy burkolt megszólalása. Mindegyikre akad példa bőven. Gondoljunk a Charta ’77 (csehszlovák politikai nyilatkozat volt 1977-ben – a szerk.) aláíróira, akik nyíltan felvállalták a konfrontálódást… Mivel a diktatúra eszközként használja a cenzúrát, így a legtöbben a sorok mögé csempészve, képekbe rejtve tették közzé célzásaikat, véleményüket, álláspontjukat. Nem véletlen, hogy mindig ilyen korszakokban van divatja a metaforikus beszédmódnak. S az ilyen időkben az olvasó füle is erre hegyeződik ki. Szereti kihallani a megnyilatkozások mögül a rendszer kritikáját. Szereti ezt a fajta bátorságot. Szereti a cinkos összekacsintást, mert erőt és hitet ad.

Az persze téves szemlélet volt, hogy mostanság szükségtelen az íróknak közéleti kérdésekkel foglalkozni. Bízzuk csak rá az alkotóra, miről akar írni, mit akar mondani – akar-e egyáltalán valamit mondani, vagy megelégszik a szóbűvészkedéssel. Azt gondolom persze, hogy az irodalom ma is több mint a szavakkal, a nyelvvel való játszadozás, de ezzel nem azt akarom erősíteni, hogy a nyelvi leleményekből való építkezés ne lenne irodalom. Csak azt próbálom hangsúlyozni, hogy nem csupán ez az irodalom.

Hogy szükség van-e még versre? Miért is ne lenne? A próza persze mindig is kényelmesebb helyzetben volt, és azt gondolom, ma is jobban tartja magát. A regények, novelláskötetek viszonylag hamar gazdára találnak. A vers azonban másfajta olvasót, másfajta olvasói megközelítést, érzékenyebb embert és egyfajta ráhangolódást igényel. Talán ezért is nincs jelentősebb olvasótábora a verseknek. Persze nyilván sok minden más is közrejátszik… Úgy látom, mára egy kicsit belterjessé lett az irodalomnak ez a szegmense. Nem véletlen a sok-sok kiútkeresés, próbálkozás. A költő persze akkor is ír, ha a helyzete teljesen reménytelen. Ahogy minden művész alkot, függetlenül attól, hogy saját kora elfogadja-e, megbecsüli-e, felismeri-e a munkáiban az értéket. Hamvasnak reménye sem volt arra, hogy közzétegye a munkáit. Mégis írt. Mert írnia kellett.

– Legyek őszinte? Fogalmam sincs. A felvetésedből kiderül, hogy néha még az is kérdés, hogy mi a vers. E tárgyban okosabbat nem tudok kitalálni, mint amit Kányádi Sándor mondott egyszer egy kisdiák bölcsességét idézve, miszerint „a vers az, amit mondani kell”. Lehet itt formai és esztétikai kötelmekkel előhozakodni, de ettől egyszerűbb és érvényesebb megfogalmazást nem tudok felmutatni.

Az persze tagadhatatlan tény, hogy az ízlés, az olvasói igény, az elvárás korról korra változik. Én annak örülök, hogy megfelelési kényszer nélkül, szabadon írhatok. A költészet – de ez bármely más művészeti ágra igaz – sohasem tömegigényt elégít ki. De ez nem baj. Csak ne fogyjon el az olvasó.

– Ez megint egy konferenciát igénylő kérdés. Pedig látszólag egyszerű a válasz, hiszen mondhatjuk azt, hogy aki magyarul ír, az a magyar irodalom része, de akkor valójában csak a magyar nyelvű irodalomról beszéltünk. Ám itt van például Ferdinandy György, aki munkáinak egy részét nem magyarul írta. Akkor ezzel kizárta volna magát a magyar irodalomból? Szó sincs róla. Szóval nem egyszerű kérdés. S ha ezt még a földrajzi, történelmi és politikai elemekkel is bonyolítjuk, akkor végképp nehezen találunk megoldást.

Így aztán hajlok rá, hogy elfogadjam a kínálkozó könnyebbik választ, miszerint egységes magyar irodalomról nem beszélhetünk. Van magyar nyelvű irodalom, amely számtalan ágra bomlik, s amelyben a koherenciát a nyelv azonossága és a szerző hovatartozása adja.

– Néha mindegyik, máskor egyik sem. Azt gondolom, minden embert befolyásol az a közeg, ahonnan származik, ami körülveszi. Ugyanakkor ahány ember, annyiféle látásmód, megközelítési mód érvényesül – függetlenül attól, hogy anyaországi vagy határon túli.

– Örömmel látom, hogy a ma már klasszikusnak számító nagy öregek mellett egy fiatal nemzedék is bontogatja szárnyait. Annakidején Vári Fábián László, Nagy Zoltán Mihály, Balla D. Károly, Füzesi Magda, Finta Éva, Penckófer János, Dupka György (és még sorolhatnám a neveket) jelentette számomra a kárpátaljai magyar irodalmat. Sokukkal személyes kapcsolatba is kerültem. Jóleső érzéssel látom, hogy az Együtt tartja magát, és több-kevesebb sikerrel „együtt tartja” az ott élőket és az onnan elszármazottakat. A világlátásban való különbözőségek persze itt is jelentkeztek, jelentkeznek, bizonyos szakadások is megmutatkoznak, de a lényeg mégis az: van értékes és színvonalas kárpátaljai szerzőgárda, akiket örömmel olvasok ma is.

– Furcsa, de egymástól távol álló költőket szeretek. Ha a klasszikusok közül kell választanom, akkor József Attila, Radnóti, Dsida, Ady vagy Arany épp úgy kedves számomra, mint Pilinszky vagy Weöres. Ha a jelenkorra gondolsz, akkor Fecske Csabát vagy Kányádi Sándort említeném elsőként.

– Azt hiszem, hogy még annyira az út elején járnak, hogy irreális volna bármiféle elvárást megfogalmazni a fiatalokkal szemben. Egyelőre a tapogatózást érzem az írásaikban. Néha egy kicsit a visszatekintést is – mintha a weöresi versminta erősebben jelentkezne némelyüknél –, ami egyáltalán nem baj, hiszen az egy félbehagyott út és egy nagyon komoly összevetési alap is kínálkozik az úton elinduló számára.

– Most valami frappánsat kellene mondanom, de tartok tőle, hogy csak közhelyekre telne. Hogy ezt elkerüljem, inkább József Attilát idézem: „Ne legyen bennetek kegyetlenség / és irgalmasság se legyen bennetek. / Az irgalmasok irgalmasságra várnak, / ti pedig éljetek úgy és úgy tegyetek, / hogy ne legyen szükségtek irgalomra / s ne legyen miért irgalmazni nektek”.