Múltfogyatkozás: Vége

– Vége? – tettem fel a kérdést.

Nagyot sóhajtottam az ablak előtt. Az utolsó perceim a gyáramban.

A gyár. Néhányszáz fiatallal kezdte meg a munkáját. Egyikünk sem gondolkodott a munkán, csak azon, hogy jó pénzt viszünk haza. Aztán megszerettük a kis feladatainkat és egymást is. Külön-külön kisebb csoportokban, de egy nagy közösségként éltünk. Aztán komolyodtunk, és már nem akartunk egyszerű gyári melósok maradni.

Hiányozni fog ez a hely. Nem a falak és a gépek miatt, hanem azért, mert itt értem felnőtté. Itt kaptam az első fizetésemet, és az első nagy szerelmet. Itt valaki lettem, egyszerű munkásból egyre nagyobb felelősséget vállalva sorvezető, majd műszakvezető, végül főnök. És most véget ért. Huszonkét év válik semmissé. A munkakönyvemben néhány teleírt oldal, és odahaza a régi képek tanúskodnak arról, hogy ide tartoztam. Hol vannak a többiek? Van, aki egy másik gyártósoron, néhányan a munkás kezeslábast öltönyre és nyakkendőre cseréltük. Belül ugyanazok a háromműszakozó suhancok maradtunk.

Még egyszer végigjártam az épületet. A gyártósorokat, a vezérlőket, az ebédlőt, a legkisebb zúg ajtaja mögé is benéztem. Nem tudnám megmondani, hogy mit kerestem. Talán a megoldást arra, hogy ne bontsák le ezt az épületet, fiatalságom otthonát.

Nem állhatok örökké itt. Ha ezt nem bontják le, nem épülhet meg az új üzemkomplexum. Hatalmas mű lesz, amihez feláldozom eddigi életemet. Nagy épületegyüttes fog itt állni, többezer új munkahellyel. Száz meg száz családnak adok megélhetést. Nem kell a tervrajzot böngésznem, lelki szemeim előtt az új komplexum lebeg. Ebben a szárnyban lesznek majd a szolgálati lakások, amott egy kisebb szupermarket, játszótér, irodák, satöbbi. Minden egy helyen, ahogyan azt megálmodtam még húszévesen. Most pedig itt vagyok, és megvalósítom.

Fáj lerombolnom ezt a helyet. Mintha kivágnának egy darabot belőlem. Később arannyal pótolják a hiányzó húst. Értékesebb lesz, de soha nem léphet a régi helyére. Így kell lennie.

Az ablak rég kitisztult, a sóhajomnak már nyoma sincs. Indulnom kell. Odakint a gépek és a munkások csak arra várnak, hogy jelt adjak a rombolás megkezdésére.

– Vége – válaszoltam magamnak.

Sz. Kárpáthy Kata

*Reflexió egy fotóra.