Színfalak mögött: Rajkó Anna
Rajkó Anna – sorozatunk következő megszólítottja, nem színházi ember, mint azt megszokhatták. Őt azért kérdeztem, hogy megtudjam, milyen is egy színész gyermekének lenni. Édesanyja Vass Magdolna, a beregszászi színház színésznője, édesapja pedig Rajkó Balázs, aki a Pulzus Rádió és a TV21 Ungvár munkatársa.
Anna idén végzett a Beregszászi Bethlen Gábor Líceumban. Továbbtanulását külföldön tervezte, viszont a kialakult helyzet miatt az itthon maradás mellett döntött, a beregszászi főiskolára adta be jelentkezését. A jelenleg tizenhét éves lány rendkívül szereti a művészeteket, szabadidejében pedig szívesen ül be egy-egy előadásra.
– Mi volt az első színházi élményed, mi az, amiről a legkorábbi emlékeid vannak?
– Úgy gondolom, kicsit ezek az emlékek összekeveredtek azokkal, amiket meséltek nekem a szüleim. Az első színházi emlékeim, azt hiszem, általános iskolás koromból származnak, amikor a nap végén a zeneiskolába menet volt egy-két szabad órám, azt mindig a színházban töltöttem. Félénk kisgyerek voltam, néha köszönni is alig mertem a színészeknek. Amikor bementem, tudtam, hogy nagyon csendben kell lennem, mert próba folyik. Gyakran beültem megnézni a próbákat.
– Milyen érzés volt próba közben „meglesni” édesanyád?
– Izgalmas, hiszen otthon ő anya, a színházban pedig Vass Magdolna, két külön ember, egy személyben. Másfelől pedig, mivel sokszor néztem meg a próbákat, a premieren már szinte kívülről tudtam az előadást.
– Amikor kisebb voltál, hogyan viselted, hogy édesanyád nem mindig lehet veled?
– Emlékszem – illetve erre már később jöttem rá –, hogy legalább egy héttel az utazás előtt felkészített arra, hogy ő egy ideig nem lesz itthon és minden nap elmondta, hogy tudatosuljon bennem. Amikor például két hétre ment, gyerekfejjel az nagyon sok időnek tűnt, mintha hónapokig lett volna távol, de amikor hazajött, mindig nagy volt az öröm. Visszagondolva úgy érzem, megtanították jól kezelni ezt a helyzetet, és ezért hálás vagyok. Ilyenkor leginkább nagymamámnál voltam, akivel rendkívül jó kapcsolatot alakítottam ki, és mindig szerettem vele lenni.
– Mi volt az első előadás, amit láttál?
– Amit először láttam azt nem is láttam igazán. A Tóték volt az első előadás, amin „részt vettem” hiszen amikor ezt az előadást készítették, én már édesanyám hasában voltam.
– Van kedvenc előadásod?
– Mindegyiket nagyon szeretem, de azt hiszem különösen a Zoltán újratemetve áll közel hozzám, illetve a Liliomfi is nagy kedvenc. A Nem élhetek muzsikaszó nélkül pedig egy megunhatatlan darab számomra.
– Ha egy olyan embernek kellene előadást ajánlanod, aki még soha nem volt színházban, mit ajánlanál?
– Ha kortól függetlenül kell ajánlanom, akkor mindenképp egy könnyebb darabot, ami szerintem mindenkinek tetszik, ilyen például a Liliomfi, Chioggiai csetepaté és a Köszi, köszi…! is. Mert, ha először megy színházba és például megnéz egy Tótékot, vagy egy Zoltán újratemetve darabot, megeshet, hogy teljesen elmegy a kedve a színháztól, hiszen ezek komolyabb hangvételű előadások.
– Gondoltál rá, hogy folytasd ezt a pályát, és színész légy?
– Sokáig, ameddig kicsi voltam, mindig azt mondtam, hogy én színész akarok lenni. Később ezt „kinőttem”, és úgy gondolom azért, mert ehhez bátorság kell, hogy kiállj a színpadra. A hangomat azonban hallhatja a közönség néhány alkalommal, hiszen Novák János, a Kastanka rendezője által megálmodott ötlet alapján 2012 óta a meseelőadások előtt az én hangom hívja fel a figyelmet a telefonjaink lenémítására.
A rendező és a dramaturg pozíció még mindig motoszkál a fejemben.
– Mit gondolsz, mi kell ahhoz, hogy egy közösség jó színházat tudjon csinálni?
– Az első és legfontosabb, amit meg kell említenem az az alázat, az egymás felé irányuló tisztelet. Ezen kívül kell még tenni akarás, egy közös ügyért való kiállás. Kell, hogy valami vigye előre az embert, s ez csak olyannak való, aki örömmel csinálja. Ezek nélkül szerintem nem csak egy színház, de egy alapvető munkaközösség sem létezhet. A színházhoz természetesen nem csak színész kell, a legfontosabb a közönség, hiszen a színész közönség nélkül mit sem ér. Kellenek azok az emberek is, akik a színfalak mögött dolgoznak. Ez mind kell ahhoz, hogy egy színház működjön.
– Miért tartod fontosnak a színházat a kárpátaljai emberek számára?
– Itt Beregszászban, de különösen Kárpátalján, fontos a színház, hogy a magyar nyelv éljen, és a kultúra tovább adódjon, hogy ez a csöppnyi közösség itt megmaradhasson. Fontos a gyermekekkel való színházi foglalkozás is, hiszen így nevelkedik fel majd egy következő nézőréteg, akik reméljük, szeretnek majd színházba járni. Idén nyáron kulisszajárásokra invitálja a színház a gyermekeket, melyek alkalmával betekinthetnek a színfalak mögé.
Orosz Veronika