Elszoktunk egymástól
Érdekes dolog rájönni, hogy vannak emberek az életünkben, akiket tulajdonképpen elvesztettünk, pedig soha nem vesztünk össze velük. Nem történt semmi különös, nem sértettük meg egymást, nem volt nagy ajtócsapkodás. Csak az egyik elköltözött, aztán a másik, és egyszer csak mindenki máshol ébred reggelente.
Én Magyarországra emigráltam, közben pedig a régi ismerőseim egy része Európa különböző pontjain kötött ki. Van, aki Németországban, van, aki Hollandiában, más Angliában vagy valahol még messzebb. Közben páran Kárpátalján is maradtak. Tulajdonképpen pár baráti társaságból egy kisebb népvándorlást produkáltunk.
Eleinte persze mindenki azt mondta, hogy ettől még semmi sem változik. „Majd tartjuk a kapcsolatot, majd meglátogatjuk egymást.” Akkor még ezt komolyan is gondoltuk. Aztán teltek az évek, és a látogatásból előbb lett „majd egyszer”, aztán „ha arra járok”, végül pedig egy szívecske valaki fényképe alatt. Néha már egy egyszerű telefonhívás is komoly szervezést igényel.
– Este ráérsz?
– Nem, akkor dolgozom.
– Holnap?
– Akkor ügyet intézek.
– Hétvégén?
– Akkor családi program.
Végül megegyezünk abban, hogy majd beszélünk, és ez a „majd” pontosan olyan lesz, mint a régi osztálytalálkozók ígéretei.
A helyzet az, hogy azokkal sem könnyebb, akik szintén Magyarországra költöztek. Néha ugyanabban az országban élünk, mégis úgy kell összehozni egy kávézást, mintha a NASA legújabb űrmisszióját koordinálnánk.
– Neked jó jövő csütörtökön?
– Sajnos nem, sok a munka.
– Péntek?
– Akkor vidéken vagyok.
– Szombat?
– Akkor meg a gyerekekkel vagyunk.
Mire találunk egy közös idősávot, már egyikünk sem emlékszik, miért akartunk találkozni.
Közben pedig történt valami más is: elszoktunk egymástól.
Ez nem olyan nyilvánvaló, mint egy összeveszés, ezért sokáig észre sem veszi az ember. Régen pontosan tudtam, mit gondol a másik bizonyos dolgokról, mi idegesíti, min nevet, milyen napja van. Most meg néha egy találkozás elején azon gondolkodom, hogy vajon ugyanúgy issza-e még a kávéját, vagy közben áttért a zabtejes matcha lattéra, és vajon sértés-e, ha megkérdezem, mikor lett ennyire hipszter.
Talán az egészben az a legnehezebb, hogy nincs kit hibáztatni. Ha összevesztünk volna, legalább lenne egy történetünk arról, hogyan romlott el minden. Lehetne haragudni, lehetne igazságot osztani magunkban. De így nincs semmi. Csak a távolság, az idő és a „majdok”.
Néha eszembe jut valaki, akivel régen hetente többször is találkoztam, és hirtelen rájövök, hogy fogalmam sincs, mi van vele. Nem tudom, milyen zenéket hallgat mostanában, mit tervez, mi bosszantja, milyen lehet a lakása. Aztán látok róla egy fényképet, és az agyam még mindig automatikusan előveszi azt az embert, akit ismertem. Mintha az idő közben vele is ugyanott megállt volna.
Amikor végre találkozunk, az elején még minden ismerős. Előkerülnek a régi történetek és poénok, ugyanúgy nevetünk rajtuk, és pár percre olyan, mintha nem telt volna el semennyi idő. Aztán elkezdünk mesélni arról, mi történt velünk az elmúlt években, és rájövünk, hogy a másik életének egy jelentős része teljesen kimaradt. Nem azért, mert nem érdekelt minket. Csak nem voltunk ott.
Talán a felnőttbarátságok egyik legszomorúbb része éppen rájönni, hogy nem mindenkit tudunk magunkkal vinni az életünk következő fejezeteibe.
Vannak emberek, akik egy bizonyos korszakhoz tartoznak, és amikor az a korszak véget ér, ők is lassan távolabb kerülnek. Ettől még nem lesznek kevésbé fontosak. Csak már nem ugyanabban a történetben szereplünk.
Bak-Kun Viktória