Gasztrohonvágy

Amikor földijeink Kárpátaljáról nyugatabbra vándorolnak, eleinte azt hiszik, hogy a honvágy grandiózus dolgokban jelentkezik, mint tájakban, a nyelvben, a történelemben, az arcokban, emlékekben, hasonlókban. Aztán alig telik el néhány hét, és azon kapjuk magunkat, hogy egy szupermarket közepén állunk, kezünkben egy tubus majonézzel, és halkan káromkodunk. Az ember nem ideológiából él, hanem ebédből.

Kárpátalján a magyar és a szláv konyha nem versengett egymással, hanem szervesen egybeolvadt. Az ízek konfliktus helyett kollaboráltak, nem különítették el a fogásokat etnikai alapon. A paprika és a kapor nem pereskedett, hanem együttműködtek. Nem volt külön magyar és szláv nap, egy héten belül, sőt egy asztalon megjelent a paprikás csirke, a rakott krumpli, a gulyás, mellette a szirnyiki, a várenyiki, a pelmenyi és a borscs leves. Senki nem gondolta ezt eklektikusnak.

A mi otthonunkban a töltött káposzta szabolcsi volt: édes káposztából, sok paradicsomlével, senki nem vitatkozott azon, hogy ez így most autentikus-e.

Itt, egy országgal odébb minden van. Csak nem úgy. 

A majonéz otthon kijön a tubusból. Igen, kijön. Nem kell hozzá csuklógyakorlat és harcművészeti múlt. A küszködés végére már filozófiai kérdések merülnek fel: létezik-e benne a majonéz, vagy csak illúzió? Érzékeny téma a túró rudi, hiszen nemzeti büszkeséget is érint, ugyanis az ukrán verzió véleményem szerint felülmúlja a magyart. A sós pálcikán pedig akkora sódarabok ültek, hogy önálló nevük volt. Fokhagymás pampuska, ami után a társasági életem magától is leépült. Otthon volt halválaszték, a szovjet múltból megmaradt túlélési reflex: füstölt, szárított, sörkorcsolyának való. A füstölt hal nem „kézműves termék”, hanem táplálék, ahogy a füstölt, fonott sajt is, amit az ember kézzel tépkedett, és nem etikettet olvasott hozzá. Répasaláta, olajos paprika és olyan csípős mustár, ami az életem eddigi eseményeit is elkezdte visszapörgetni erejével. Persze ott voltak a szláv klasszikusok: pelmenyi, várenyiki, knédli, amik nem egzotikumok voltak, hanem a mindennapok részei. A pelmenyi nem foglalkozott a gluténérzékenység kérdésével. A csapolt limonádé, kvász pedig retró hóbort, üdítő és „sörpótló” egyszerre.

Érdekesnek tartom, hogy a Kárpátaljáról elköltözött ismerősökkel legtöbbször nem a munka, az új város vagy a terveink a téma, hanem az, hogy mi hiányzik az otthoni ízekből, milyen apró részleteket próbálunk visszahozni, és mi az, amit sehol máshol nem találunk meg.

Otthon egy edényben volt az egész világ. Kicsit zsíros, kicsit sok, de őszinte. Amikor erre emlékezünk, nem a régi időket siratjuk, hanem azt a nyugodt tempót, amikor a leves megvárta az embert, és nem fordítva.

A hazatérés érzése nem csupán a távoli tájakban, nem a múltban található. Egy egyszerű ebéd vagy vacsora az asztalon megmutathatja, hogy a boldogság nem monumentális eseményekben rejlik, hanem a hétköznapi, őszinte, apró pillanatokban.

Bak-Kun Viktória