Tárcajegyzet: háborús március nyolc
Ha nők napja, a fülemben cseng az a régi dalocska, amit még óvodában tanultam. Nem értettem, csak énekeltem egybe a sorokat. Márciusnyolcadika, nemzetközinőknapja, tudjafaluaprajanagyja. Rá nem tudtam jönni, hogy ki mondta el a falu apraja-nagyjának ezt, de biztos, ami biztos alapon énekeltem minden márciusban egy ideig, mert az oviban ugyanannyi esély volt erre a dalra tavasszal, mint a gumókra a tejbegrízben.
Több március nyolcadikán is vörös szegfűt kaptam. Mennyit nevettünk ezen! Mármint nem azon, hogy virágot kapunk, hanem a vörös szegfűn. Főleg, amikor letört a feje szerencsétlen növénynek a celofánban, és egy tű, na meg az isteni gondviselés tartotta egybe, míg át nem adták nekem.
Nem a vörös szegfű hiányzik, hanem a barátaim. Össze akarok ülni velük, és beszélgetni. Nyavalyogni olyan apró-cseprő dolgokon, mint a sikertelen randik, az elaludt hajam, a diéta, ami semmit se segített. Most felértékelődtek az apró dolgok. Amikor a baráti társaságunkkal az volt a legégetőbb problémánk, hogy hol ebédeljünk, vagy az, hogy a nagy nehezen összehozott esti találkáinkon vettük észre a kedvenc sörünk drágulását. Amikor hangosan és idétlenül röhögtünk éjjel Beregszász utcáin. Amikor a barátaim húszpercnyire voltak tőlem. Most sok, számomra fontos embert egy vagy két országgal odébb tudok csak elérni. Vagy amikor a tanári fizetések felett azon lamentáltunk, hogy Csehország vagy Németország lenne a kifizetődőbb. Azt is visszasírom, hogy a fizetés lassúságán bosszankodtunk. Pedig akkor sem volt, korántsem volt rózsás a helyzetünk, hiszen az ország keleti részében ropogtak a fegyverek…
Idén március nyolcadikán jó dolgozó nő lévén egész nap valamin ügyködtem. Előbb a szőlőben tettem-vettem, aztán szerelni segítettem. Majd otthonról hazajöttem egy tök üres házba, amibe be kellett fűteni. És vacsorát főzni, magamnak. Nem szokatlan az egyedüllét. De az igen, hogy a barátaimat nem tudom bármikor áthívni, vagy rábeszélni arra, hogy üljünk be valahová. Van, aki itthon maradt, van, aki odaát van, én pedig a kisvárosi albérletet falura cseréltem, többé-kevésbé tudatosan.
Elmúlt éjfél. A Búvár zsebkönyvek sorozatát bújom, a két vadvirágos kötetet. Ezek a virágok legalább nem hervadnak el. Remélem, hogy a természet ébredése lezárja ezt a vad és gyilkos telet. És reménykedem abban, hogy anyák napjára szeretet mellett békében adhatok virágot édesanyámnak.
Szabó Kata