Tárcajegyzet: Hinnem kell….
Tornyosulnak a felhők… Mint hömpölygő ár, lepik el lelkünket és takarják el szemeink elől a napfényt, a reményt, a bizodalmas jövőt.
Csak számláljuk a pergő napokat. A szirénák hangja szakítja meg vágyakozásunkat, és süppeszt vissza naponként a valóság mély árkaiba. Nem tehetünk mást, csak bizakodunk, keressük az események alakulása mögött a pozitív irányvonalat.
Pedig tisztában vagyunk vele, hogy a szavak mögött megbújó gondolatok sokasága össze kell, hogy álljon, a tekervényes szálak gombolyaggá kell sűrűsödjenek, hogy bízni tudjunk. Legalább egy kicsit.
A háború és a gyűlölködés világából nehéz kilábalni. Nehéz az ösvényre rátalálni a hatalmasok önkényeskedése alatt. Egyetlen menedék maradt: a hit!
Hinnem kell, hogy a jó még hátra van, hogy tartogat a jövő még szépet. Hinnem kell, hogy ez a szürke időszak, melyben most reménysugárként felvillantva jelenik meg csupán egy-egy melengető érzés, csak átmeneti. Szebbre, jobbra lettünk teremtve. Mindent betöltő szerelemre, mely kiveszett a szívekből, és uralkodó szeretetre, melyet elfelejtettek a jelképeket döntögető hatalmasok. Elfelejtettük a gyűlölködés nélküli igaz emóciók előretörésének erejét.
Más út nincs a kilátástalanságban, csak az, hogy hiszek, mert hinnem kell… Ez a hit ad erőt, elsöpri a lélek felszínén uralkodó félelmet. Fénysugár ez, mely átölel és magával ragad.
Jól tudjuk, ahogyan a hideget váltja a meleg, úgy a borús égbolt is egyszer kiderül.
René