Túl kell élni…
Bocsánatot kérek, ha ezt a tárcajegyzetet ilyen keményen indítom, én, az örök optimista, de nekünk, örök optimistáknak sem mindig örök optimizmus az életünk. Január vége van, mindjárt február, ha kibírom. Az uralkodó szín az égen, az utcán, a boltban, a lépcsőházban és tulajdonképpen bárhol a szürke.
Nem az ötven árnyalata, hanem az a szürke szürke, az a lehangoló, fojtogató, minden negatív jelzővel ellátható szín. Amúgy szeretem a színeket, a szürkét is mondjuk, ha egy szép festményen látom, ha a festő szürkén látja a világot, úgy korrekt.
Ám, ha retinámon keresztül bekúszik a tudatomig, mert igen, nekem olyan is van, ilyenkor az is beszürkül! ÁÁÁ..
(halk üvöltés, most újra, együtt: ÁÁÁ.) Köszönöm.
Kérek szépen szép színeket, mint Kosztolányi szegény kisgyereke, aki mostan is, ebben a pillanatban is színes tintákról álmodik.
Addig, amíg ez eljön, mert eljön, marad a szürke és kész. Talán idén megszeretem, nem tudom, hogy kell megszeretni, de mivel nincs most más, csak ez, hátha idén meglátom benne a szépet, a jót, hisz örök optimista vagyok.
Aki érti, annak utóirat!
Ui.: legszebb a sárga.
Erbé
Kárpátalja.ma