Czébely Lajos: Magántörténelem kéréssel

Ültem a folyó partján,
hullámzott a vízen tekintetem,
olykor felsötétült a mélybõl
egy-egy gonduszony,
de tovatûnt hirtelen,
elkerült a hiány mardosása is.
Nem sértett számkivetettségem
az égbõl,

földi útra vágytam.
Magára hagytam örökölt
éneklõ szarvasom,
s a part fûzfasípszó-zöldje sem
csábított.

Paták és tankok nyögette utakon
anyanyelvem szavai köré
gyûjtöttem emlékeimet,
de bemeszeltek izmusok,
hiába száradt rám,
s hiába pergett le rólam
idõk múltán,
szaga mindhalálig orromban.

Ülök az árokparton,
a metropolisz felé lesek,
fürkészem,
mint Jónás Ninivét.

Nagy felelõsség újjáépíteni
a várost,
falut, tanyát,
akár hajlékot is,

eltöröljük ezzel a régit örökre,
hagyjunk meg legalább egy követ,
faragottat vagy faragatlant,
talán egy tégla- vagy
gondolatsort,
mentsük az ócskából a jót,
ne csak a régit.

Van aki rombolva,
van aki építve épít.

Furcsán néz,
és röhög a publikum.

Szánj meg, Uram, minket!
Ne legyen búvóhely a cselekvés
– létszünet,

fájjon az égbõl-számkivetettség,
szabaduljanak meg
hínárkígyóiktól

az égi s földi vizek,
legyen újra igaz jelentése
és sok szép emléke
minden szónak,

legyen az ég ég, a föld föld,
tenger a tenger.
És legyen emberi sorsa
az embernek, ha ember.