Kovács Vilmos: Két perc egy koporsónál

Bocsáss meg. Nem én tehetek róla,
hogy a te üvegszemedbe hasít bele
karszalagom s ruhám vörös-fekete
két színe,
s hogy nekem tovább dobog még a falióra
rézszíve.

Sajnállak? Talán. Az emlékezés
idegen portákon tekereg.
Keresi az elárvult tetteket,
mert a magunké mindig kevés.

A falióra lassan kovácsolja a percet.
Két ugrás az ablak. Üvegfalán
a darázs legyet kerget.
Megfogja? Talán.

Dőreség, de mintha csak mi lennénk,
kik ott, a zöld üvegporondon
eljátszuk a világ örök rendjét.
Ne félj. Én vagyok a gyengébb.

Fekszel. Nyitott szemedben döbbenet
s a páncélba öltözött világ,
melynek rózsaszín nefelejcseket
festettél pajzsára.
Nem ismerted az isteni többletet,
s meghaltál mindörökre,
író voltál. Sajnállak.

A darázs tovább kergeti a legyet.
Zakatol a falióra.
Kerekei az időt őrlik.
Elmegyek.
Neked tíz perc az út a temetőig.
Nekem hazáig több. Egy negyedóra.

Forrás: Testamentum