Kovács Vilmos: Pásztorsíp szólt Beregben

Nincs nehezebb a világon, mint búcsúzva
válni.
Eszedbe jut ezer emlék, megállíthat bármi.
...Lopva jöttem... A zsebemben hoztam
csak a jussom:
egy csúzlival lőtt verebet, s soha, hogy
több jusson,
nem vártam... A falu végén levetettem a
sipkám
s visszanéztem... Valaki sírt; egy kis
pásztorsíp tán.
Az ég alja piros lett, a szellő fáradt álmos.
Olyan közel volt a falu s oly messze a város.
Elnyargalt az idő, mint a mesebeli táltos.
Nem osztozott meg még rajtam a falu s
a város.
Mezítlábas emlékeken autó rohant át,
kőházak közt elvesztettem a pásztorsíp
hangját,
a járdákat pantallóban, félcipőben járom,
már városi nyelven szól, de hazahív az
álom; —
s nincs nehezebb a világon, minthogy
visszajárni.
Akinek két hazája van — nem szokták
azt várni.
Ez a gondolat riasztgat hazafelé jövet.
Egy ismerős eljön hozzám mégis, hogy
megkövet.
Két ujjával böki meg a zsíros kalap szélét,
kezet fogunk, leül; régi ismerősként néz szét,
aztán lassan beszélni kezd... Súlya van
a szónak,
ha az szól, ki teremtője a földből vett jónak,
ha az beszél, akinek az élet az adósa.
Hittel s bízva néz fekete kalapja alól a
szemembe, hogy ígéretem mázsaszámra
mérem.
Nehéz a szó, érzem súlyát, de állja a
térdem,
és állom a tekintetét...
Hej falu, emberek!
Mit üzentek a városnak? Hazafelé megyek.
Rég váltunk el s olyan jó most ide visszajárni.
Pásztorsíp szólt, hogy ne tudjunk igazán
elválni.
...A zsebemben hoztam jussom... Többet
nem is vártam.
Szegény voltál, koldus szegény, de most
azt kiáltom,
kőházak közt elveszített kis pásztorsíp hangja:
El a falu és gazdádnak emberibb lett rangja!
Visszanézek s leveszem a sipkámat...
Hej, Bereg!
De új ez a világ! ...S mások lettek az emberek.  

Forrás: Testamentum