Paul Verlaine: Az én meghitt álmom

E furcsa álom gyakran s mélyen talál sziven,
Egy ismeretlen nőről, kit szeretek s szeret,
S kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
És soha csupa másnak s szeret s megért hiven.

Oh, ő megért hiven s csak ő látja, igen,
Hogy átlátszó szivemben zord talány nem mered,
Oh jaj, csak ő s könnyétől, mely lassan megered,
Izzadt és halvány orcám megfrissül szeliden…

Oh, barna? szőke? vagy vörös tán? – Nem tudom,
S neve? – emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
Mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet…

S nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,
S bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
Mint drága szók fuvalma, mik már hallgatni tértek…

Tóth Árpád fordítása

Forrás: Nyugat 1917/9