Szepes Maria: Kibékülés

Békét kötni mindennel és
mindenkivel, aki más, mint amit
jónak, szépnek tartok, s csak önmaga
tud lenni. Elfogadni külön
kozmoszának törvényeit, ha az
enyémtől eltérnek.
Megbocsátani idegen, rossz ízeket,
helyükre tenni téves jelképeket.
Megérteni titkos nyelvüket, a
hebegőt, a dadogót, a szitkozódó,
mérget fröccsentő csúfat is.
Felismerni e tintahal – felhő mögött
a zokogó, magányos kárhozottat, aki
adni, kérni nem képes. Számláján
csak bevétel – rovatot vezet. Tenni,
áldozni sohasem szeret, nem ismer
egyebet, csak a nihilt, koporsót ácsol,
sírgödröt ás.
Elviselni a botor jajszavát, aki maga
keresi búját, baját, visszaüt, támad, s
vádol, hogy ütik, sült galambra lesve
tétlenkedik.
Nyavalyáinak utána jár,
a figyelmeztetésért halálmadárt kiált.
Nem tudja másképp. Semmiféle vád,
ítélet csontalkatát nem szabja át.
Bölcs az, aki megbocsát: Ilyen a
világ!
Ennyi az ember, s ennyi vagyok
magam is. Nem több és nem
kevesebb.
Néha megostromlom a lehetetlent,
Sziszifusziként hegyre hordom
terheimet, azután visszahullok talajt
vesztve megint.
De magamnak is megbocsájtok,
ami nehezebb, mint átugrani
saját, földre vetült árnyékunkat.
E biblikus varázslat mégis
megtörténik időnként, pedig nem
idézi hit.
A csoda villáma váratlan mindig,
eltünteti, ami valónak tűnik,
s megmutatja, ami a mulandóban is
igaz, mert soha el nem múlik.

Nyitókép: Kárpátalja.ma