Vári Fábián László: A hold kolompja

Lesz bőven arany és nárdus –
hirdette fennen a május,
amint a földlakók várták.
És durrogtak a petárdák.

Március tizedikére
gyilkos aszály jött a télre,
mert valahol úgy szavaztak,
felmondanak a tavasznak.

A port tiporva, kavarva
felhőbe bődül a marha,
de támadt, ordít az orkán:
ökörvér tódul a torkán,

s zúdul a búzamezőkre,
a barázdabillegetőkre,
ráhűl, akár a láva
az esőt esdeklő tájra.

Megtelnek vérrel a völgyek,
térdükre buknak a tölgyek.
Az erdők ura zavarban:
halál kúszik az avarban,

majd fel a törzsre, s az ágrul
a madárfészkekbe bámul.
Vesztére tette csak, vége:
vércse vág a szemébe.

A pásztor testében láz van,
homloka mélybordó mázban,
de kegyelmet osztva mindkét
szemére zápor ver csipkét.

Nézz fel, barom, az égre,
nézz le, Uram, a földre!
A gulya járása lomha,
kong a hold árva kolompja.