Zelk Zoltán: Födetlen asztalom

Mint a csók, amit anyám lop reggel alvó homlokomra,
mint a szegénység örök madarai ejtett vállamon,
s mint az ének ezüstfodrai a letarolt mezők felett:

ugy törik át magányom keserű falait az álmok!

Szóálmok, fényszavak, amiket nem én mondtam,
ők mondanak engem és testvéreim ezer baját.
Fényüknél melengetem ernyedt tenyerem:

s ők fáznak, dideregnek teritetlen asztalomon.

S van ugy, hogy könyörtelenül mgamra hagy minden
s én nehéz szavakat görgetek megbicsakló ínnal
és vérből vannak a tájak, miket homlokukra festek.

Szavak, fényszavak s a vérnek szavai,
födetlen asztalomon: hideg, téli mezőn.
Isten tenyere havat szitál rájuk.

De hófödte szavaimból a tavasz szaga zsendül!
a fehér fátyol alatt majdani kalászok fakadnak
és vérből vannak a tájak, miket homlokukra festek.

Forrás: Nyugat 1928/19

Nyitóképen: Zelk Zoltán 1973-ban, forrás: Fortepan/Kádas Tibor