Régi tárgyak: a szilvalekvárfőző eszközök

Szerző: | 2020.09.03., 11:30 | Régi tárgyak

Készül a szilvalekvár (Fotó: Kárpátalja.ma)

A szilvalekvár a magyar konyha elmaradhatatlan és kifogyhatatlan kincse. Sütemények édesítéséhez, tésztafélék ízesítéséhez egyaránt megfelelő. Íze nem pótolható semmilyen más lekvárral. Nem mellesleg nagyon egészséges.

A lekvárfőzés egykor a nyárvégi, őszeleji tevékenységek egyike volt, mely az egész családot megmozgatta. A befőttölésnek ez a formája nemcsak a gazdaasszony feladata volt. A család apraja, nagyja kapott valami tennivalót, sőt, még a rokonok és szomszédok is összejöttek a „jeles napon”. Minden segítség elkelt, hiszen több kosár szilvát kellett összegyűjteni, tisztítani, kimagozni, na, és persze megfőzni. De nézzük csak sorjában.

A szilvát kora reggel kezdték szedni hatalmas kosarakba. Bő terméskor 5-6 kosárnyi is összegyűlt. Minél több volt, annál jobb. A szilvát ezután a legnagyobb dagasztótekenőbe öntötték és legalább két vízből átmosták. Ez időre már megérkeztek a szomszédok is, akik előző nap értesültek a nagy eseményről. A segítség mindig jól jön! Az asszonyok és a gyerekek körülülték a nagy tekenőt vagy dagasztót, és jó kis beszélgetés közepette elkezdték kimagozni a szilvát. Nagyon kellett figyelni, nehogy egy mag is benne maradjon, mert az könnyen kilyukaszthatta a rézüstöt, ami a család egyik kincse volt.

A gazda ez idő alatt elő is készítette az üstöt. Általában katlant raktak, mely megtartotta a nehéz üstöt, és beállította a keverőt, mely hatalmas fa lapátokból és az azokat forgató hosszú rúdból állt. Tehát a legfontosabb eszköz az üstbe helyezett kavaróvitorla, mely két, kereszt alakban összeerősített deszkából állt, melynek formája követi az üst aljának vonalát. Az üst füléhez vagy a katlanhoz rögzített tengelyhez facsappal kapcsolódik a kavarófa, amit egészen a lekvárfőzés végéig állandó mozgásban kellett tartani, hogy a lekvár oda ne égjen. Minden üsthöz egyénileg készíttették a lapátokat, vagyis a kavaróvitorlát.

Amikor már jó adag szilvát kimagoztak az asszonyok, akkor alágyújtottak, vagyis tüzet raktak az üst alá, és a kimagozott szilvát apránként beleöntötték a nagy üstbe. Innentől kezdve a főzés állandó kavarást igényelt, vagyis a lapátoknak nem volt szabad egy fél percre sem megállni.

Ahogyan a kimagozott szilva lassan főtt, olvadt az üstben, úgy öntötték hozzá a többi adagot. Ha minden szilva belekerült az üstbe, kezdődhetett a reggelig tartó kavarás. A keveset főzött, még folyékony és szinte piros vagy bordó színű „lekvár” volt a cibere. A főzés elején ebből kimertek egy jó adagot és a kavarók, na meg a gyerekek előszeretettel mártogatták ki kenyérrel.

A főzés folytatódott. Az összegyűlt társaság felváltva kavarta a lekvárt. Az elején, amíg folyékony a massza és könnyű a kavarás, ritkában, majd ahogy sűrűsödött a lekvár állaga, gyakrabban cseréltek kezet a kavarórúd végén. A lekvárfőzés, a szilva mennyiségétől tíz, de néha húsz órát is igénybe vett. Így, aki kavarni ment, az hajnalig, vagy reggelig is ott maradt.

A lekvár akkor lett kész, ha jó sűrűre főzték. Ezt a gazdaasszony nézte meg oly módon, hogy egy nagyobb fakanállal kimert az üstből. A fakanalat felfordította, és ha a lekvár benne maradt, akkor kész volt, és lehetett kiszedni.

A lekvárfőzés természetesen egy közösségi alkalom is volt, amikor nemcsak jót beszélgetett a társaság, hanem vidám énekléssel is múlatta az időt. Az öregek meséltek a gyerekeknek, a jó hangúak énekeltek, a beszédesek pedig minden „fontos falusi hírt” elmondtak.

A hajnalig, reggelig tartó munka eredménye a sűrű, szinte fekete szilvalekvár, melynek illata, íze semmivel össze nem téveszthető. Évekig eltartható, és ezerféle módon felhasználható tartósítószer, hozzáadott cukor és bármilyen egyéb adalékanyag nélkül!

Gál Adél

Kárpátalja.ma

Pin It on Pinterest

Share This