Régi tárgyak: a szilvalekvárfőző eszközök

A szilvalekvár a magyar konyha elmaradhatatlan és kifogyhatatlan kincse. Sütemények édesítéséhez, tésztafélék ízesítéséhez egyaránt megfelelő. Íze nem pótolható semmilyen más lekvárral. Nem mellesleg nagyon egészséges.

A lekvárfőzés egykor a nyárvégi, őszeleji tevékenységek egyike volt, mely az egész családot megmozgatta. A befőttölésnek ez a formája nemcsak a gazdaasszony feladata volt. A család apraja, nagyja kapott valami tennivalót, sőt, még a rokonok és szomszédok is összejöttek a „jeles napon”. Minden segítség elkelt, hiszen több kosár szilvát kellett összegyűjteni, tisztítani, kimagozni, na, és persze megfőzni. De nézzük csak sorjában.

A szilvát kora reggel kezdték szedni hatalmas kosarakba. Bő terméskor 5-6 kosárnyi is összegyűlt. Minél több volt, annál jobb. A szilvát ezután a legnagyobb dagasztótekenőbe öntötték és legalább két vízből átmosták. Ez időre már megérkeztek a szomszédok is, akik előző nap értesültek a nagy eseményről. A segítség mindig jól jön! Az asszonyok és a gyerekek körülülték a nagy tekenőt vagy dagasztót, és jó kis beszélgetés közepette elkezdték kimagozni a szilvát. Nagyon kellett figyelni, nehogy egy mag is benne maradjon, mert az könnyen kilyukaszthatta a rézüstöt, ami a család egyik kincse volt.

A gazda ez idő alatt elő is készítette az üstöt. Általában katlant raktak, mely megtartotta a nehéz üstöt, és beállította a keverőt, mely hatalmas fa lapátokból és az azokat forgató hosszú rúdból állt. Tehát a legfontosabb eszköz az üstbe helyezett kavaróvitorla, mely két, kereszt alakban összeerősített deszkából állt, melynek formája követi az üst aljának vonalát. Az üst füléhez vagy a katlanhoz rögzített tengelyhez facsappal kapcsolódik a kavarófa, amit egészen a lekvárfőzés végéig állandó mozgásban kellett tartani, hogy a lekvár oda ne égjen. Minden üsthöz egyénileg készíttették a lapátokat, vagyis a kavaróvitorlát.

Amikor már jó adag szilvát kimagoztak az asszonyok, akkor alágyújtottak, vagyis tüzet raktak az üst alá, és a kimagozott szilvát apránként beleöntötték a nagy üstbe. Innentől kezdve a főzés állandó kavarást igényelt, vagyis a lapátoknak nem volt szabad egy fél percre sem megállni.

Ahogyan a kimagozott szilva lassan főtt, olvadt az üstben, úgy öntötték hozzá a többi adagot. Ha minden szilva belekerült az üstbe, kezdődhetett a reggelig tartó kavarás. A keveset főzött, még folyékony és szinte piros vagy bordó színű „lekvár” volt a cibere. A főzés elején ebből kimertek egy jó adagot és a kavarók, na meg a gyerekek előszeretettel mártogatták ki kenyérrel.

A főzés folytatódott. Az összegyűlt társaság felváltva kavarta a lekvárt. Az elején, amíg folyékony a massza és könnyű a kavarás, ritkában, majd ahogy sűrűsödött a lekvár állaga, gyakrabban cseréltek kezet a kavarórúd végén. A lekvárfőzés, a szilva mennyiségétől tíz, de néha húsz órát is igénybe vett. Így, aki kavarni ment, az hajnalig, vagy reggelig is ott maradt.

A lekvár akkor lett kész, ha jó sűrűre főzték. Ezt a gazdaasszony nézte meg oly módon, hogy egy nagyobb fakanállal kimert az üstből. A fakanalat felfordította, és ha a lekvár benne maradt, akkor kész volt, és lehetett kiszedni.

A lekvárfőzés természetesen egy közösségi alkalom is volt, amikor nemcsak jót beszélgetett a társaság, hanem vidám énekléssel is múlatta az időt. Az öregek meséltek a gyerekeknek, a jó hangúak énekeltek, a beszédesek pedig minden „fontos falusi hírt” elmondtak.

A hajnalig, reggelig tartó munka eredménye a sűrű, szinte fekete szilvalekvár, melynek illata, íze semmivel össze nem téveszthető. Évekig eltartható, és ezerféle módon felhasználható tartósítószer, hozzáadott cukor és bármilyen egyéb adalékanyag nélkül!

Gál Adél

Kárpátalja.ma