Akikre büszkék lehetünk… Interjú Kertész Zsuzsannával

Akkor lehetünk igazán boldogak és elégedettek a mindennapjainkban, ha úgy érezzük, hogy megtaláltuk helyünket a világban, és munkánkkal segíteni tudunk másokon…
Ivancsó–Kertész Zsuzsanna a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola (II. RFKMF) tanítói szakán szerzett diplomát, egy ideig szórványban dolgozott, majd az élet Budapestre sodorta, jelenleg a Száraznád Nevelési–Oktatási Központban dolgozik fejlesztőpedagógusként. Nem feledkezett el Kárpátaljáról sem, rendszeresen hazajár, és aktívan részt vállal szülőfaluja különböző rendezvényeinek lebonyolításában.

– Bemutatkozásként mesélne kicsit gyermekkoráról, középiskolai tanulmányairól?
– Tiszaújfaluban (Oncsa) születtem. Nagyon jó gyerekkorom volt, szívesen emlékszem vissza rá. Abban az időben még nem volt a természet ennyire elhanyagolva, mint most, ebből kifolyólag a szomszéd gyerekekkel sok időt töltöttünk a szabadban. Szerettünk lepkét fogni, koszorút fonni, ibolyát szedni. Kedvenc időtöltésünk volt a komócsa (erdei szamóca) szedés. Sokat játszottunk együtt a szomszédokkal, s mikor kinél ettünk zsíros kenyeret. Nyáron gyakran jártunk le fürödni a közeli kanálisba. Abban az időben nagyszüleink még kolhozba jártak dolgozni. Mivel a szüleim is dolgoztak, a nagyszüleimre voltam bízva, akik vittek magukkal dohányt törni, fűzni, simítani a megszáradt dohányleveleket s közben sok dalt, régi történetet hallgattunk az idősebb emberektől. Igazi tanyasi kislány voltam, azt hiszem.
Sajnos iskola nem volt a faluban (ma sincs) ezért Eszenybe jártunk iskolába. Soha nem volt baj, ha nem jött a busz, mindig elmentünk gyalog. Iskolába is szerettem járni. Ott voltak a barátaink, a tanáraink.

– Miért döntött a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola mellett? Milyen szakra jelentkezett?
– Miután befejeztem a 11. osztályt az eszenyi középiskolában, nem volt kérdés, hogy hová tovább. Egyértelmű volt, hogy a főiskolára megyek. Máshová nem is jelentkeztem. Mivel már a főiskola előtt is foglalkoztam falubeli gyerekekkel (hittanórákat tartottunk, gyerekheteket szerveztünk), pontosan tudtam, hogy milyen irányba folytatom a tanulmányaimat. Aztán tanítói szakra jelentkeztem, amit sikeresen el is végeztem.

– Hogyan teltek a főiskolás évek?
– Úgy gondolom, hogy a főiskolai évek semmitől sem mentesek. Négy év alatt történik sok jó és sok rossz: sírás és nevetés, szerelem, öröm és bánat, siker és sikertelenség egyaránt. Szívemben mindig különleges helyet foglal el a beregszászi intézmény. Sokat tanultam a főiskolán. Ott szerettem meg a könyveket és az olvasást. Rengeteg könyvet vásároltam azokban az időkben. Számos új információt kaptunk a különböző tantárgyak tanulása során. Vannak olyan könyveim, jegyzeteim, amelyeket a mai napig fel tudok használni. Vagy a szemléltető eszközöket, amelyeket a különböző gyakorlatok folyamán készítettem. Mi voltunk az első kollégisták, akik beköltözhettek a kollégiumba. Ekkor lettünk igazi főiskolások.

– Mi történt a főiskola után?
– A főiskola után Szolyván kezdtem dolgozni. Nagyon szerettem azt a munkát, és annak is örültem, hogy valamit én is teszek a magyar nyelv fennmaradásáért. Ukránul nem tudtam, de a gyerekek, akiket magyar nyelvre tanítottam, párhuzamosan tanították nekem az ukrán nyelvet. Szerettem együtt dolgozni az ottani kolléganőkkel, s jól együtt tudtunk működni a gyerekek szüleivel is. Két évet dolgoztam itt, de magánéleti problémáim miatt otthagytam a magyar iskolát, s Budapestre mentem dolgozni.

– Miért döntött úgy, hogy külföldre költözik?
– A terveim között nem szerepelt a külföldre való utazás. Sőt mindig polgármester szerettem volna lenni a faluban, aki egy kicsit fellendíti a települést. Nagy álmom és tervem volt ez. Külföldre való utazásom egyetlen oka csupán magánéleti problémákra vezethető vissza. Utólag azt hiszem, hogy ez volt az Úr akarata.

– Hogyan jött képbe a gyógypedagógia?
– Az iskola, ahol munkát kaptam, egy szegregált általános iskola volt, ahol fogyatékos gyerekek tanultak. Az akkori igazgatónő hitt abban, hogy egy tanítói végzettséggel rendelkező pedagógus is el tudja látni a munkát ilyen gyerekek között. Lehetőséget kaptam tőle, hogy megismerhessem a gyerekeket, akiket majd később tanítanom kellett volna. Első alkalommal kissé ijesztőnek tűnt ennyi fogyatékos gyereket együtt látni. Aztán ahogy megismertem a gyerekeket, el is döntöttem, hogy ez az, amit én szeretnék csinálni. Két évet dolgoztam itt, miután jelentkeztem az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karára, azon belül a tanulásban akadályozottak pedagógiája szakirányra, amelyet el is végeztem. Jelenleg is ebben az iskolában dolgozom fejlesztőpedagógusként.

– Hogyan telnek a mindennapjai?
– A mindennapjaimban nő vagyok és anya, feleség és barát, tanító és szabadidő szervező. Közben természetesen dolgozunk mindketten a férjemmel. A kislányunk Zsófika óvodába járt, de most szeptemberben már ő is elkezdi az első osztályt. Nagyon sok programot látogatunk meg és sok rendezvényen veszünk részt. A szünidőket és az ünnepeket mindig itthon töltjük a családdal és a barátainkkal. Jelenleg is itthon vagyok Tiszaújfaluban. Sokat vagyunk együtt a falubeli gyerekekkel. Szívesen segítek a gyerekeknek, ha valakinek valamilyen problémája van a tanulással. Programokat szervezek itt a faluban. Jelenleg harmadik alkalommal szervezzük meg a Csillag Születik Tiszaújfaluban programot . Egy kicsit felpezsdítjük és összehozzuk a falu közösségét.

– Mit adott Önnek a Rákóczi-főiskola?
– Elsősorban mindannyiunk szívében hála és tisztelet kell, hogy legyen mindazok felé, akik minden megpróbáltatás, nehézség ellenére lehetővé tették az itt élő magyar ajkú fiatalok számára, hogy anyanyelvükön tanulhassanak tovább.
Példaértékű a tudás, amit kaptunk, a kitartás, amit tanulhattunk. Hálás vagyok a barátokért, akikkel találkozhattunk, és a tanárainkért, akikre felnézhettünk.