Új év, változatlan kirakat

Nehéz eldöntenem, mit utálok jobban. Az új év kezdetét, amitől megváltást reméltem, vagy inkább a már eltelt hónapot, ami végül nem hozott semmilyen változást. Új év, régi szar. Keresem az apró örömöket, ahogy ajánlják. De ahogy széjjelnézek, csak a nyomort látom, amiből nem tudok kimászni. Kétségbeesetten keresem a kapaszkodókat, amelyekkel a felszínen bírok maradni a mindennapok nyomasztó terhe közepette. Azonban ez nehezebb, mint elmerülni abban a szenvedésben, amely régi barátomként kacsint rám.

Természetesen túldramatizálom. Ennyire nem lehet rossz a helyzet. Fiatal vagyok, tele az életem lehetőségekkel, boldog pillanatokkal. Ezt látják mások, ezt akarom látni én is. De arról miért nem beszél senki, ami a felszín alatt van? Arról a kínról, amit a reggeli kelés jelent, mert nincs semmi, ami motiválna az ébrenlétben? Na és arról, hogy hiába vagyok boldog ideig-óráig, hiába vagyok hálás az élet apró pillanataiért, mégis egy pillanat alatt képes úrrá lenni rajtam a szorongás, a depresszió, a pánik bármilyen ok nélkül?

Mindenki azt várja, hogy pozitívan álljak hozzá a holnaphoz, a teherhez, a nehézségekhez. Azt várják, hogy jópofát vágjak mindenhez, amit arcomba vág a következő perc, vagy épp a következő ember. De miért nem mondja senki, hogy rendben van az, ha néha szétesünk, ha néha a tűréshatárunk szélére érünk, ha a fenébe kívánunk minden élőt és élettelent? Miért nem mondja senki azt, hogy rendben van, ha csak sírni és káromkodni bírunk? Hogy nyugodtan tegyük ezt, ha ettől leszünk jobban?

Mindenki csak a látszatra megy rá. Arra, hogy amit kívülről mutatunk, az kifogástalan legyen. Hogy a porcelán, amit a kirakatba szánnak, sértetlen legyen. A többi már nem számít addig, amíg zárt ajtók mögé van űzve.

Kár, hogy ilyen világban élünk. Kár, hogy mindenki csak a kirakatot nézi.

Szóval… Új év, régi szar és régi én.

Idén sem engedek az újévi fogadalom csábításának.

(Nyitókép: OpenAI)

O. Viktória

Kárpátalja.ma