Nagycsaládok Kárpátalján: a Baraté család
Másfél évvel ezelőtt indult el a kárpátaljai magyar nagycsaládokat bemutató rovatunk.
Azóta 30 családdal ismerkedhettek meg az olvasók, de két egyforma történetet nemigen olvashattak. Mindegyik család élete más-más aspektusból – örökbefogadás, beteg gyermek ápolása, ikrek nevelése, keresztény értékrend szerinti élet stb. – volt érdekes, példamutató vagy tanulságos. Legutóbb egy olyan családhoz látogattam el, ahol az előbb felsoroltak közül sok szempont adott volt. A Beregszászi járásban, Nagybégányban élő Baraté Attila és felesége, Marica három lánygyermeket – köztük egy ikerpárt – nevel keresztény szellemiségben.
Ismerjük meg őket!
– Mióta vagytok házasok?
Marica: – Hároméves együtt járás után, 1995-ben kötöttünk házasságot Attilával. Én egyébként beregsomi születésű vagyok, ott jártam általános iskolába, majd Munkácson, a tanítóképzőben folytattam a tanulmányaimat.
Attila: – Én Nagybégányban nőttem fel, az általános iskola után Ungváron tanultam tovább műbútorasztalosnak. A vonaton ismerkedtünk meg Maricával, Bátyúig együtt utaztunk.
Marica: – Miután befejeztem a tanítóképzőt, a bátyúi vasúti óvodában helyezkedtem el, s akkoriban kezdett udvarolni Attila.
–Hol kezdtétek meg a közös életeteket?
Attila: – A szüleim itt, Nagybégányban építettek nekem egy házat, ebbe költöztünk be az esküvő után. Nem volt kész teljesen, mi fejeztük be a belső munkálatokat, illetve építettük fel a melléképületet.
Marica: – Első perctől külön laktunk a szülőktől. Ez részben jó volt, másrészt viszont több segítségünk lett volna, ha együtt élünk velük.
– Hány gyermeket terveztetek?
Marica: – Másokhoz hasonlóan két gyermeket – egy fiút és egy lányt – szerettünk volna. Még akkor is hittünk ebben, amikor 1996-ban megszületett az első gyermekünk, Edina. Amikor lejárt a szülési szabadság, már nem mentem vissza a bátyúi óvodába, hanem a Nagybégányi Általános Iskolában vállaltam tanítói állást.
– Hogyan derült ki, hogy megint babát vártok?
Marica: – Nem éreztem jól magam, sejtettem, hogy állapotos vagyok. A bizonyosság kedvéért bementem Beregszászba egy ultrahangos vizsgálatra. Ott közölte az orvos, hogy nyolchetes terhes vagyok, s hogy két fejet lát.
Marica: – Én azért féltem, rögtön arra gondoltam, hogy nem fogunk boldogulni egyedül. Maga a várandósság nem volt nehéz, bár óriási volt a hasam, mondta is később az orvos, hogy nem csoda, hiszen két baba, meg egy „vödör víz” van benne. Később azt is megtudtuk, hogy lányok lesznek az ikrek.
– Mikor született meg Viktória és Annamária?
Marica: – 2002 nyarán jöttek a világra Ungváron, nagy súllyal, 3200-3200 grammal születtek.
– De nem volt teljes az öröm…
Marica: – Sajnos kiderült, hogy Vikivel valami probléma van, bár nem tudták megállapítani, hogy pontosan mi is a gond. Két hét után hazaengedtek bennünket. Egy hónapos korukban vittük el Munkácsra a lányokat csípő és egyéb vizsgálatokra. Viki továbbra is beteg volt: két hónaposan lefogyott a születési súlyára. Hosszas kivizsgálás után rájöttek, hogy hipotireózisa van, ami azt jelenti, hogy a pajzsmirigy elégtelenül működik, melynek következtében túl kevés pajzsmirigyhormon termelődik. Miután megállapították a diagnózist és elkezdték a kezelést, Viki is jobban lett. A gyógyulás első jele az volt, hogy mosolyogni kezdett.
Sokáig jártunk vele kontrollra, ma már csak évente egyszer kell mennünk.
– Mennyire egyformák, illetve mások az ikreitek?
Marica: – Különbözőek. Egyrészt azért, mert kétpetéjű ikrek, másrészt Viki fejlődésére rányomta a bélyegét a betegsége.
Például Annamária egyévesen járt, Viki két és félévesen indult el. A tanulás sem egyformán megy a lányoknak. De ugyanakkor Annamária húzóerő Viki számára.
– Mit szólt Edina a testvéreihez?
Marica: – Edina sohasem volt féltékeny rájuk. Nehéz időszak volt, amikor születtek. Edina akkor került az iskolába. Balkezes volt, nem ment neki a számok írása, az apukájának is meg kellett tanulnia bal kézzel írnia, hogy segíteni tudjon neki. Edina négy évet tanult itt a nagybégányi iskolában, majd felvételizett a Beregszászi Magyar Gimnáziumba. Emellett másodikos korától bejárt a Beregszászi Művészeti Iskolába, ahol zongorázni tanult, illetve énekkara járt. Két év után ott akarta hagyni a zeneiskolát, de nem engedtük neki. Végül befejezte, sőt még egy évet tanult gitározni.
Kicsi korában kiderült, hogy nagyon jó hangja van. Ma már gyönyörűen énekel, rendszeresen hívják fellépésekre.
–Befolyásolta a továbbtanulási szándékát a zene iránt szeretete?
Marica: – Zenei úton akart továbbtanulni, de Magyarországra nem tudták felvenni, mert még csak 17 éves volt. Azt mondták, hogy 18 éves koráig fejlődik a hangja, utána menjen vissza.
Végül úgy döntött, hogy más szakra felvételizik. Magyarból és történelemből adott emelt szintű érettségit, illetve sikerült az ukrán vizsgája is.
Az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar szakán 10 államilag támogatott hely volt, először úgy nézett ki, hogy bekerül, aztán lecsúszott a 11. helyre.
Beregszászban a Rákóczi-főiskolára bejutott magyar szakra, de a hozzá választott angol szakon várólistára került. Ekkor úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk Magyarországon is a felvételit. Ott négy intézménybe adta be Edina a jelentkezését, végül a Pázmány Péter Tudományegyetem szociológus szakára jutott be. (Később kiderült, hogy mégiscsak felvették az UNE-ra.)
– Nem hiányzik Edinának a zene?
Marica: –De igen. Most felfedezte, hogy van az iskolában zongora. Úgy gondolom, ha a Jóisten arra a pályára szánta, előbb-utóbb úgyis ott fog kikötni. Most Annamária jár zeneiskolába, ő harmonikázni tanul.
– Az ikreknek van már elképzelésük arról, hogy mik lesznek felnőttkorukban?
Marica: – Annamária fodrász, Viki méhész szeretne lenni.
– Netán valaki méhészkedik a családban?
Attila: – Néhány éve itthon, a kertben kezdtem foglalkozni vele. Sok barátom méhészkedett. Ők beszéltek rá, hogy asztalosként könnyen el tudom készíteni a kaptárt. Egy barátomnak készítettem asztalosmunkát, fizetésképpen kaptam tőle három családot. Most hat kaptárban 11 család él. Hetente egyszer átnézem őket. Időnként szét kell szedni a családokat, új keretet kell készíteni. Tetű ellen is le kell fújni őket.
Számomra ez kikapcsolódás, megnyugtató tevékenység.
Nem mellékesen tavaly 20-20 kiló méz volt.
A gyerekek szeretik a mézes kenyeret, a lépes mézet. A propolisz, a méz, a méhpempő egyaránt értékes.
– Attila, az eredeti mesterséged asztalos.
Attila: – Asztalosnak tanultam, 1995-ig a beregszászi bútorgyárban dolgoztam, aztán itthon, Nagybégányban két asztalosmester mellett vállaltam munkát.
Egyévesek voltak az ikrek, amikor elmentem Magyarországra, Budakalászra egy betongyárba. Egy hónapban egyszer jártam haza. Négy évig dolgoztam Magyarországon, 2007-ben jöttem végleg haza. Marica akkor ment vissza dolgozni, én maradtam itthon az ikrekkel. Van ugyan asztalosműhelyem, de leginkább saját részre dolgozom, mert a méhészkedés, az állattartás, a földművelés mellett nem tudok asztalosmunkát felvállalni.
– Miket készítettél itthonra, illetve milyen terveid vannak?
Attila: – Most készült el a két első szoba közötti bolthajtás faborítása, de én készítettem el az udvaron a kiülőt és az asztalt is. Legközelebb az ajtókat, ablakokat szeretnénk kicserélni, ezeket is én fogom elkészíteni. A folyosóra is tervezünk egy polcrendszert.
– Marica közben az iskolában tanít…
Marica: – Négy évet voltam itthon Viki miatt. Utána visszamentem az iskolába. Alsós tanító vagyok, magyar tannyelvű osztályom van.
– Mennyire tudjátok támogatni Edinát?
Marica: – Edina kap ösztöndíjat és szociális segélyt, de mi is pótolunk neki. Visz hazait itthonról, már egy-két ételt el is tud készíteni. Feltalálja magát. Minden este beszélgetünk az internet segítségével. De így is nagyon hiányzik.
Nemrég, az egyik vasárnap öt tányért tettem az asztalra, a gyerekek szóltak, észre sem vettem. Nekünk is nehéz, neki is, hogy Magyarországon van.
– Mindig megkérdezem: terveztek még gyermeket?
Marica: Nem gondolunk több gyerekre. Bár Attila szeretne egy kisfiút.
– Isten áldja a családotokat egészségben, szeretetben!
Marosi Anita
Kárpátalja.ma