Miénk-e a jövő, ha nem mi döntünk róla?

„Nincs más dolgod, csak az, hogy tanulj. Azon múlik a jövőd, hogy most mennyire igyekszel. Ne rontsd el” mást sem hall egy mai fiatal a körülötte lévő emberektől, csak ezeket az állandóan ismétlődő mondatokat. Mindenki azt hajtogatja, hogy nem lehet jövőnk egyetemi diploma nélkül, de nem gondolunk azokra az emberekre, akiknek más céljaik vannak. Megfeledkezünk a művészekről, akik csak alkotni szeretnének, anélkül, hogy egy professzor megpróbálná elemezni és értékelni, kritizálni a tevékenységüket.

Egészen kicsi korunktól kezdve önálló gondolkodásra nevelnek bennünket. Azt tanítják nekünk, hogy legyünk biztosak magunkban és dolgozzunk meg a céljainkért, mert semmi sem pottyan az ölünkbe. Aztán amint a saját lábunkra állunk, és elhatározzuk, mihez akarunk kezdeni, csak úgy záporoznak felénk a lenéző pillantások. „Ez nem életcél. Mégis mi lesz belőled, festő? Hogy érted azt, hogy nem egy ismert cégnél akarsz elhelyezkedni, hanem egy vidéki szállóban dolgozni?” Itt bukik el az egész: a környezetünkben élő emberek arra ösztönöznek minket, hogy legyünk függetlenek, de ha ez azzal jár együtt, hogy az ő álmaik helyett a sajátunkért küzdünk, számukra tehetséges gyermekekből makacs, lázadó fiatalokká válunk.

Így felteszem a kérdést: miért lennék én kevesebb attól, hogy nem a mások által kijelölt úton haladok?

Régen annyival másképp éltek az emberek, és nem tudom, melyik volt könnyebb: amikor teljesíteni kellett a szüleink parancsát, és ezzel máris eldőlt a jövőnk, vagy most, amikor szembeszállhatunk a társadalom elvárásaival, és így a döntés a mi kezünkbe kerül. Sokszor elképzelem, milyen lenne, ha egy 18. századi és egy 21. századi lány találkozna: előbbinek megmondanák, hogyan és ki mellett élje az életét, utóbbi pedig, bár szabad és független, kétségbeesetten keresné önmagát. Kinek nehezebb hát? Annak, akinek mások döntöttek a sorsáról, vagy annak, akinek egyedül kell rájönnie, mihez kezdjen a nagyvilágban?

Én inkább lennék az, aki rosszul dönt, majd a hibáiból tanulva felépít magának egy olyan életet, amely boldoggá teszi a maga rossz pillanataival, nehézségeivel együtt, mint az, aki más álmát éli.

Ugyanazok a kérdések ismétlődnek a fejemben nap mint nap… Ki leszek, és ki lehetek? Maradjak, vagy menjek? Ragaszkodjak a megszokotthoz, vagy vágjak bele az ismeretlenbe?

Bárhogy is dönts, te, aki nem tudja, itthon keressen munkát, vagy külföldről támogassa a szüleit; te, aki nem tudsz választani két egyetemi szak között; te, aki elnyomod a valódi éned, mert félsz a többiek reakciójától; azt mondom, bármit is tégy, légy biztos benne, és vidd véghez, amit megálmodtál. Ha nem támogatnak, csináld végig egyedül. Ha az utadon megdobnak kővel, építs páncélt magad köré, de ne hagyd, hogy elvegyék az önmagadba vetett hited.

Amint elkezdünk hinni magunkban, megállíthatatlanná válunk. Ez az egy dolog van, amit semmilyen körülmény között nem hagyhatunk elveszni. A hitünk.

Kasztner Antónia
Kárpátalja.ma

Most induló sorozatunkban 19 éves munkatársunk ír szabadabban a fiatalokat érintő kérdésekről, problémákról, dilemmákról.