Ágh István: A bánat vasárnapja
„És elborong a fákon / a jóllakott kísértet…”
„És elborong a fákon / a jóllakott kísértet…”
„Adódik egy-egy perc, amelyen át / mintha a köznapi létbe belépne / egy magasabb idő…”
„…a nedves füvön fekvő félhomályra / rátelepszik az evilági sötét.”
„…nemcsak a tavasz, / De hoz virágot még az ősz is…”
A nap verse.
Ősszel egy régi jó barát gondol reánk a messzeségből, s jószagú, ritka ibolyák idéznek tűnt tavaszt az égből. Ősszel egy régi hű cseléd kísért a pókhálós határon s beköti szívünk nyilt sebét, mit hiű harc ütött a nyáron. Ősszel egy szűzi szeretőnk hí, hívogat, evezni délre, hazába, mit nem lelhetünk, hová nem juthatunk el élve….
Kis madár énekét immár nem zavarom. / Erdő víg dalnoka, ó, hová lettél?
Kis város: pár utca, új gyárak s egy várrom. Őszi éj. Alvó park. Didergek egy padon. Hízelkedve bújik szemembe az álom. Alkuszunk. Nem, ezt az éjszakát nem adom. . Zsibongó gondok és felszakadt örömök homlokomra titkos rovásokat marnak, s te jössz, hogy elolvasd. Négy rím-kerék zörög. Szabad az út! – jelez pillámon a harmat. ….
Az embert gyilkos ösztön hajtja, / mióta ember létezik.
most kellene futni / amíg nem lenne késő…
End of content
End of content